A Psychology Today minap megjelent cikkében a mumus-jelenségről, a lustaságról van szó. Cikkükben azt elemzik, hogy a lustaság igazából egy okozat, egy jelenség, nem ok, nem vonás, ahogy azt gondoljuk - erre van 7 jó érvük, amiket most kicsit kiegészítve nálunk olvashatnak.

Ha másokra alkalmazzuk a lusta jelzőt, ez általában egy meg- és elítélő mondatban szerepel, ha magunkra, valószínűleg kicsit gyötrődően, de azért sokszor felmentésként használjuk. Ha valaki lusta, akkor az, hogy ez az ő tulajdonsága, felmenti őt attól, hogy ezért felelősséget vállaljon, vagy megváltoztassa - gondoljuk legalábbis. Ha a lustaságot mint viselkedést nézzük, vagyis megvizsgáljuk, hogy milyen szituációkban vagyunk "lusták", már egészen más követeztetéseket vonhatunk le. Nos, nézzük, mik állhatnak a lustaság mögött.

1. Sikertelenségtől való félelem.

Sokan félnek változtatni a körülményeiken, mert nem hisznek igazából abban, hogy erőfeszítéseik sikerrel járnak. Mennyivel rosszabb - gondolják - ha a rossz munkahelyemről eljövök, de még rosszabb munkahelyre kerülök - hát akkor már inkább maradok ott, ahol vagyok. Túlbecsülik tehát a sikertelenség esélyét (tipikus kognitív torzítás), és ezért félnek változtatni - majd az egészet arra fogják, hogy lusták.

2. Sikertől való félelem.

Ez a jelenség gyakoribb mint gondolnánk. Rengeteg ember fél attól, hogyha valamiben sikert ér el, a többiek ellenszenvét, megvetését váltja ki, vagy csak simán a körülmények olyan fokú változását, amivel szerintük nem tudnának megbirkózni. Vegyünk egy példát: ha valaki a barátaival azonos szinten keres, de előléptetésével elkezd sokkal többet keresni, esetleg a szervezeti hierarchiában más szinten dolgozni, nagyobb felelősséget vállalni; a barátságuk változhat, és ettől a változástól sokan félnek.

3. Vágy a törődésre.

Mindenki vágyik a törődésre. Mindenki kifejezi valahogy, hogy vágyik a törődésre. És igen, ez a kifejezés sokszor a lustaság - tehetetlennek és hasznavehetetlennek tetetjük magunkat, csak hogy megkapjuk a törődést: azt hazudjuk, hogy "nem tudjuk hogy kell" vagy, hogy "lusták vagyunk megcsinálni", hogy amikor a másik kedves-elégedetlenkedő morgása mellett megcsinálja helyettünk, úgy érezzük szeretve vagyunk, törődnek velünk. Ezért van, hogy a "lusta emberek" irritálnak másokat: senki nem szereti, ha törődésre vagy szeretetre manipulálják őt; bizonyos fokig belemegyünk a játszmába, de aztán hamar kiegyensúlyozatlannak érezzük.

4. Elvárásoktól való félelem.

Nagyon sokan vagyunk, akik nem szeretnek szervezni, tervezni: sokszor azért, mert nem szeretjük az ezzel járó felelősséget. Inkább mondjuk, hogy lusták vagyunk megszervezni egy hétvégi kirándulást a baráti társaságunknak, minthogy megcsináljuk, és kiderül, hogy nem jó/kényelmetlen/esős/nehéz/fárasztó/bármilyen a kimenetele a dolognak.

5. Passzív-agresszív kommunikáció.

Ez egy igazi "klasszikus". Hogyan jelezzük a körülöttünk lévő embereknek, hogy valami nem tetszik, úgy, hogy ne menjünk bele egy direkt vitába? Természetesen a lustaság eszközével: éppen eléggé irritálja a másikat, érezni fogja, hogy valami nem oké, de nem kell beleállnunk a vitába, nem szenvedjük el az esetleges negatív kimeneteleit - ám ez is veszélyes terep: kicsit működik, aztán hamar olyan vizekre tévedünk, hogy nem tudjuk, miért hanyagol, vagy nem hajlandó szeretetkimutatásra a másik: nagyon sokszor a passzív-agresszív kommunikáció az oka.

6. Kikapcsol(ód)ásra való szükség.

Anélkül, hogy belemennék abba, hogy ez vajon a társadalmunk hozadéka-e, vagy hogy ez mindig is így volt - az aktivitás, produktivitás, a folytonos munka vágyott és jutalmazott érték, a lustaság viszont egy olyan bélyeg, amit mindnyájan igyekszünk elkerülni. A testünknek, az agyunknak, a lelkünknek viszont szüksége van a pihenésre, fogadjuk ezt el, és ne szégyelljük, ha valamelyik nap egyszerűen fáj felkelni az ágyból.

7. Depresszió.

A depresszió egy olyan dolog, amit valamikor mindenki megtapasztal az életében. Tünetei közé tartozik a motiválatlanság, a fáradtság, anhedónia. Ha ezeket a jeleket egyszerűen a lustaságnak tudjuk be, egyrészt félreértelmezzük őket, és elmulasztjuk annak lehetőségét, hogy komolyan vegyük, és segítséget kérjünk - másrészt az előbb említettek alapján társadalmi bélyeggel büntetjük magunkat, ami csak mélyebbre nyom. A lustaság miatti önutálat nagyon gyakori a depressziósok között.

Ezek tehát jó mutatják, hogy amikor a lustaságot okoljuk viselkedésünkért, valós okként igazából mennyi minden áll a háttérben. Ha ezeket felismerjük és segítséget kérünk a megoldásukban, hirtelen el fog tűnni a lustaság, az, amit eddig fő okozóként meghatároztunk. És mégha nem is mindig megy a viselkedésük igazi motivációjának megállapítása, egy dolgot semmiképpen ne kövessenek el: ne hibáztassák magukat a lustaságukért, inkább kérjenek segítséget abban, hogy megértsék, miért folyamodnak ehhez az eszközhöz, mi állhat a háttérben.

A képek innen.

A környezetünk befolyásolja a hangulatunkat, szokásainkat, ezért érdemes időnként tudatosan is szemügyre vennünk, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek kitöltik az életterünket.

A tárgyak a lakásunkban lehetnek használati tárgyak vagy dísztárgyak, őrizhetnek fontos emlékeket, saját magunk vettük vagy kaptuk valakitől, esetleg már más is használta őket. Valójában sokkal több tárggyal vesszük körül magunkat, mint amire szükségünk van. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nem férünk el a lakásban, másrészt a sok felesleges holmi leköti a figyelmünket, elveszi az energiánkat, és nehéz közöttük megtalálni, amire szükségünk van. Tudatosan észre sem vesszük, hogyan hat ránk minden egyes tárgy a környezetünkben; vajon akarjuk-e, hogy továbbra is jelen legyen az életünkben, és minden hozzá kapcsolódó érzésre és élményre állandóan emlékeztessen.

Vajon a régi, használaton kívül dolgok őrizgetésével mit üzenünk magunknak?

A kép forrása: www.agas.hu

A tárgyakhoz ragaszkodás azt is jelentheti, hogy valamiért kapaszkodunk a múltba, és emiatt a jelenben nem tudunk teljesen ott lenni. Egy kedves halottunkra szabad és kell is emlékezni, de nem jó ravatallá változtatni az otthonunkat. Egy fontos személytől kapott ajándék addig maradjon velünk, amíg örömünket leljük benne, és nem akadályozza a továbblépést. Lehet, hogy nagyon aranyos az exünktől kapott plüssmaci, de nem biztos, hogy nálunk van a legjobb helyen. Ha van egy olyan ruhánk, amit egy számunkra fontos alkalomkor hordtunk, el lehet tenni emlékbe; de ha már nem férünk el azoktól a dobozoktól, amelyekbe a régi dolgainkat elsüllyesztettük, akkor érdemes átgondolni, hogy miért is vannak túlsúlyban körülöttünk ezek a tárgyak. Ha lehetne, akkor inkább újra 15 évesek lennénk, vagy 23, esetleg 40?

Ha a kérdésre az a válaszunk, hogy nem most és nem itt szeretnénk élni, akkor legelőször is el kell fogadnunk, hogy most élünk, és ezzel nincs mit tenni, a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokon pedig lehet ábrándozni, de nem sok értelme van. Tudunk változtatni, ha nem itt szeretnénk élni. Azon is lehet változtatni, hogy a megunt, felesleges, jelenlegi életünket hátráltató dolgainkat ne raktározzuk tovább, hanem adjuk el, vagy adjuk oda valakinek, akinek még hasznos lehet; vagy ha nem, akkor dobjuk ki. Otthonunkat töltsük meg élettel, legyünk a jelenben. Gondozzunk élő virágokat, a zsúfoltság helyett pedig legyen áttekinthető a szobánk. Ha örömmel megyünk haza, ha van hol megnyugodnunk, azzal az egész napunkat meghatározzuk.

Változtatni nem könnyű, ezért kis dolgokban érdemes már most elkezdeni, a nagy döntéseket pedig hagyjuk meg akkorra, amikor már megérett bennünk, hogy életünk valamely területe így nem mehet tovább.