A Wolfpack című film pszichológiája

2016. április 02. 13:16 - asbóthkinga

Dokumentumfilm a 7 testvérről, akik a világtól teljesen elzárva nőttek fel New York szívében

A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.

A Wolfpack trailere

Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.

Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.

(kép: Sundance)

Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?

Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?

Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jól funkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.

Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.

Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.


(kép: Dan Martensen)

A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.

A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?


(kép: Dan Martensen)

Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.

Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).

A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.

A film hibái

A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.


(kép)

Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.

Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.


(kép)

A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.


(kép)

És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.

Etikai kérdések

Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.

A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.


(kép)

"Utánkövetés"

A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.

 

Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

Bármilyen kérdésük van? Írjanak nekünk!

 

Források:

http://www.wsj.com/articles/the-wolfpack-tells-how-the-six-angulo-brothers-were-saved-by-the-movies-143398589

http://www.theguardian.com/film/2015/jan/29/wolfpack-sundance-documentary-angulo-brothers-new-york

 

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

komment
süti beállítások módosítása