A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.

A Wolfpack trailere

Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.

Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.

(kép: Sundance)

Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?

Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?

Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jól funkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.

Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.

Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.

(kép: Dan Martensen)

A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.

A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?

(kép: Dan Martensen)

Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.

Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).

A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.

A film hibái

A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.

(kép)

Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.

Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.

(kép)

A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.

(kép)

És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.

Etikai kérdések

Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.

A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.

(kép)

"Utánkövetés"

A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.

Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

Bármilyen kérdésük van? Írjanak nekünk!

Források:

http://www.wsj.com/articles/the-wolfpack-tells-how-the-six-angulo-brothers-were-saved-by-the-movies-143398589

http://www.theguardian.com/film/2015/jan/29/wolfpack-sundance-documentary-angulo-brothers-new-york

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

A cikksorozat előző részében összefoglaltuk az Y-generáció specifikus nehézségeit a munkavállalást illetően - már akkor volt szó arról, hogy nem csak a munka, hanem a párkapcsolatok oldaláról is körbejárjuk majd a problémát. Sokan fordulnak hozzánk párkapcsolati gondokkal. Annak ellenére, hogy ezeknek egészen széles skálájával találkozunk, a húszas-harmincas éveikben járó fiatalok problémái között megfigyelhetőek generációs jellemzők.

Az Y-generáció tagjai ugyanis nagyjából mostanában állnak a családalapítás előtt/elején, hiszen ez az utóbbi időben sokkal jobban kitolódott - ez már annyira közhelyszámba menő megállapítás, hogy mi nem is ezzel foglalkozunk, hanem inkább azzal, hogy emögött a szimpla statisztika mögött mennyire sok nehézség, küzdés, megfelelni akarás, szorongás áll, ami ellen rengetegen próbálják felvenni a harcot ilyen-olyan eszközökkel - mi bemutatnánk, hogy mik ennek az okai, és adunk pár tanácsot. 

 
(natalie wilson)

1. Ismerkedés 

Az Y-generáció tagjai bár már egészen gyermekkoruktól fogva használják a digitális eszközöket, a technológia velük együtt nőtt fel, azonban főleg a korai ipszilonosok nem tekinthetők teljes mértékben "digitális bennszülötteknek" - talán ennek köszönhető az, hogy a legtöbbjüknek azért még erős fenntartásai vannak az online ismerkedéssel, a randiszájtoktól kezdve a tinderig. A munka-alvás-munka-buli-alvás-munka mókuskerékbe pedig nagyon ritkán férnek bele olyan szociális események, amelyek során személyesen is ismerkedni lehet. Az online ismerkedés sterilebb, kiszámíthatóbb, hiányzik belőle az a bájos szerencsétlenkedés, ami a szemtől-szembeni találkozásban megvan. Emellett ott van az a közhangulat, hogy a neten párt találni nem menő, ami nélkül is éppen elég nehéz elmondani a barátoknak, a családnak, hogy ez a helyes új fiú/lány egy különösen jól sikerült netflix&chill eredménye.

(kép innen)

2. Házasság? 

A nagyobb magazinok, internetes újságok körében egészen divatos dologgá vált időről-időre kibukni azon, hogy a huszonévesek, korai harmincasok mennyire nem mutatnak arra hajlandóságot, hogy szent esküvel pecsételjék meg a kapcsolatukat, azonban ez egyrészt nem jelenti azt, hogy ne lennének párkapcsolatok, másrészt pedig ez leginkább azért lehet, mert a házasság szimplán veszített a hitelességéből. Manapság a családalapítás előtt állók közül sokan csonka családban, vagy ún. "mozaikcsaládban" nőttek fel, gyakorlatilag minden családban akadt legalább egy rossz házasság, egy válás vagy egy újraházasodás, tehát gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló, hogy a papír nem jelent garanciát a jó kapcsolatra. 

Egy 2014-es felmérés szerint a melegek élettársi kapcsolatát Magyarországon a nők 60, a húszas, harmincas korosztály 59, a diplomások 73 százaléka támogatja. Az Y-generáció körében érezhetően is nagyobb a párkapcsolatok szabadságának támogatása - ha a házasság intézménye törvényileg kizárja a melegek házasságkötésének lehetőségét, akkor miért várnánk el, hogy támogassák azt? Egyre többen gondolják úgy, hogy sem az államnak, sem az egyháznak nincs helye a párkapcsolatban, ezért a létrejövő házasságok nagy része is inkább a házasságra mint szokásra, tradícióra tekint.

Arról nem is beszélve, hogy a szabadság érzése az Y-generáció egyik fontos (ha nem a legfontosabb) célja, és ez nem csak a munkavállalásra, hanem a párkapcsolatokra is igaz: sokan érzik a házassági papírt egyfajta béklyónak, ami teherként nehezedik a vállukra.

(kép innen)

3. Közösségi média: párkeresés 

Ahogy az előző részben már volt szó róla, a nagy szorongás és stressz-szint különösen jelemző a fiatal y-genesekre, ami természetesen a párkapcsolatokra is vonatkozik. A közösségi média, a folytonos online jelenlét velejárója, hogy más esetben szimplán rég elfeledett óvoda- és iskolatársaink boldog, kétgyerekes friss családját, csodálatos esküvőjét, ajándékokkal elhalmozó párját látjuk, és egészen speciális szűrőt fejlesztünk ki arra, hogy valahogy ezek sokkal jobban megragadnak. Persze az emberek azt nem írják ki a facebookra, hogy "heló, ma sem házasodtam meg" vagy "kedves ismerőseim, már 3 éve egyedülálló vagyok", ezért nagyon könnyű beleesni abba a téves következtetésbe, hogy itt mindenki boldog, csak én szenvedek. Ezzel párhuzamosan az elvárásaink is nőnek, és a sok volt iskolatársunk párjából/instagram modellből önkéntelenül összegyúrunk egy jó masszív, és nagyjából teljesíthetetlen képet az megfelelő párról.

4. Közösségi média: párkapcsolat 

Ez szorosan összefügg az előzővel: mindenki mások tükrében értékeli és értelmezi magát. Ennek velejárója a folytonos hasonlítgatás, a saját készségek, adottságok, viselkedés megkérdőjelezése körülbelül minden szituációban, ami értelemszerűen szorongást okoz, már csak azért is, mert nagyon nehéz ennyire alaposan "önmegfigyelni" állandóan, a legtöbb szituációban eddig egyszerűen nem is sikerül a megfelelő követeztetéseket levonnunk magunkról. Az előbb említett "instaszűrőzött élet" pedig automatikusan egy torzított összehasonlítást eredményez, amivel - jogosan érezzük - lehetetlen lépést tartani. És ez bizony így van a párunkkal kapcsolatban is: gyakran felmerül a kérdés, hogy "tudnék jobban teljesíteni"? Elég jó a párom hozzám képest? Elég jó vagyok én a páromhoz? Én miért nem kapok ágybareggelit? Egy gyors végigpörgtés a facebookon és az instagramon, ahol 3 ágybareggelis poszt után könnyedén levonjuk a következtetést, hogy "itt mindenkit elkényeztetnek, csak engem nem".

5. Női egyenjogúság 

A női jogok, egyenlő fizetések kérdése mostanában az egyik legaktuálisabb téma, legyen szó hollywoodi színésznők fellépéséről, hatásos cikk-címekről vagy sokkoló fizetéskülönbségről: az Y generáció férfitagjai sokkal jobban támogatják a női egyenjogúságot, a nők pedig szerencsére egyre jobban érzik, hogy nem oké, hogy kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, ahogy az sem, hogy szexista vicceket/beszólásokat kell eltűrniük a munkatársaiktól, és szerencsére az is kiveszőben van, hogy feministákról divat úgy beszélni, mintha valamilyen unatkozó, idegesítő, érthetetlen emberek lennének, nézzük Benedict Cumberbatch véleményét a témában:

(kép innen)

Míg a nagyanyáink jellemzően inkább háztartásbeliek voltak, ha volt is karrierjük/karriertervük, sokszor alárendelték a családalapításnak: ezt várták el tőlük, és ha bárki ennél egy kicsit ambíciózusabb próbált lenni, nagy nehézségekkel kellett szembenéznie. Kétségtelen, hogy a karriert és a családot néha nehéz összeegyeztetni, főleg úgy, hogyha a munkahely nem támogatja azt, nem biztosít elhelyezést a gyerekeknek, félállásba pedig gyakorlatilag lehetetlen elmenni. De halad a világ, és ha lassan is, fejlődünk (2012-ben Magyarország az EU-s tagállamok között még a 21. helyen volt a maga 20,1 százalékos nemek közötti fizetéskülönbségével, 2014-re ez 15,1 százalékra csökkent, ezzel előrejöttünk a 13. helyre).

 (kép innen)

6. Önmarcangolás, önmarcangolás, önmarcangolás. 

Egyszerre akarunk sikeres, gyors karriert, boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatot, folyamatos tájékozottságot a legfrisebb hírekről, zenékről, divatról, fiatalon akarunk szülők lenni, de mégis sokat akarunk a gyerekek előtt "élni", szeretnénk rengeteget utazni, vagy épp drága hobbiknak hódolni, szeretnénk egészséges, tökéletes, izmos testet, mégis rosszul érezzük magunkat, ha egy pénteket vagy szombatot nem megyünk el inni a barátokkal, egyszerre szeretnénk függetlenek lenni, de közben a legmélyebb intimitást megélni. És bár ezeknek a dolgoknak a szintézise megvalósítható, sőt, megvalósítandó, az, hogy mindent egyszerre akarunk és minél gyorsabban teljes agresszióba fordul saját magunk ellen. 

7. Szex 

A jelszó itt is a szabadság - újra. Manapság már inkább az a szociálisan kevésbé elfogadott, ha valaki a házasságig vár a szexszel, de ez két dolgot is jelent: egyrészt, hogy már megint valami "társadalmilag kevésbé elfogadott", ami miatt vannak, akik rosszul érzik magukat. Minél kevésbé címkézünk, annál kevésbé ítélünk el másokat, és hozzuk rossz helyzetbe magunkat is. Másrészt pedig, az szuper, hogy anélkül, hogy valaki elkötelezné magát egy kapcsolatban, lehet gazdag szexuális élete, de ha ez az intimitás megélésének elutasításával jár, (vagyis ha az egyén nem tud valaki mellett hosszabb párkapcsolatot kialakítani, és ez zavarja), és ha maga az egyén is úgy érzi, hogy talán túl gyakran váltogatja a partnereit, akkor érdemes a mélyére nézni, mi állhat a háttérben. Például szorongás, depresszió, és rejtett drog- és alkoholfüggőség, ez utóbbinak leginkább a fiatal nők vannak kitéve, valószínűleg azért, mert nekik a társadalmi előítéletekkel (ld. slutshaming) jobban meg kell küzdeniük ebben a kérdésben. Ezt az ember azonban általában eléggé pontosan meg tudja ítélni, (mégha néha fáj is ennyire őszintének lenni), hogy mennyire "egészséges" a szexuális élete. A hiba, amibe nem szabad beleesni az, hogy hagyjuk, hogy a szociális elvárások, megítélés az elkerülhetetlennél jobban befolyásoljon.

(kép innen)

És hogy mit tanácsolunk? 

1. Elsősorban annak a minél komolyabb tudatosítását, hogy erősen hat ránk a közösségi média; hogy az a kép, amit látunk nagymértékben torzítja az elvárásainkat. Én mindig el szoktam mondani, hogy minden a megértéssel kezdődik, nincs nagyobb ellensége a szorongásnak mint az, ha megértjük a dolgok működését, átlátjuk, hogy hogyan torzítjuk a valóságot, hogy hogyan marcangoljuk magunkat.

2. Nem vagy egyedül! Amiből két dolog következik: A: Hagyd abba az önmarcangolást! B: Ne félj beszélni a problémáidról, a nehézségeidről, hiszen hacsak nem futsz bele egy kivételesen őszintétlen y-generációsba, nagy valószínűség szerint döbbenten fogjátok konstatálni, hogy "Igen, én ugyanezt érzem!" És mindketten megkönnyebbültök.

3. Hagyd abba az elvárások egymásra pakolását a (jövendőbeli) pároddal kapcsolatban. Érthető, hogy mindenki fél az elutasítástól, de az első 1-2 durva szakítás után (amin, biztos vagyok benne, már túl vagy) tudod, hogy milyen; tudod, hogy fájdalmas, és tudod, hogy vége lesz. Ha valaki nem teljesíti az összes 32 pontos elvárásodat, merj és akarj beszélgetni vele, még a végén kiderül, hogy az a 32 pont igazából kb 3-4 pontra redukálható.

4. Ne várj el mindent egyszerre magadtól! Persze nyugodtan törekedj a sokszínűségre, de ne hajszold bele magad egyre extrémebb vállalásokba, elvárásokba, és főleg ne akarj mindent azonnal. Mindennek megvan a maga helye, és a haszna, ha éppen nem érzed magad jól a munkahelyeden, ha problémáid vannak a párkapcsolatodban.

5. Merj segítséget kérni! Erre vagyunk például mi is, a tanácsadás pszichológia erről szól, hogy végigsegítsen egy olyan nehézségen, ami úgy érzed, túl nehéz súlyként nehezedik rád, túl nagy szorongást okoz.

 (kép innen)

Ha többet szeretnél hallani a témáról, figyelmedbe ajánljuk a Pszicho Műhelyt jövő szombaton, ahol többek között erről is szó lesz, és ahol az Ötvenpercesek is képviseltetik magukat.

(Az emojik az emojipediáról származnak.)

Források:

http://mic.com/articles/30916/74-of-millennials-support-gay-marriage#.oKgezPCbe

http://ipsos.hu/hu/news/erosodo-tolerancia-a-kapcsolat-csokkeno-a-gyermekvallalas-megiteleseben

http://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/Gender_pay_gap_statistics

https://www.psychologytoday.com/blog/fulfillment-any-age/201304/the-lingering-psychological-effects-multiple-sex-partners

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

Ahogy ígértük, ismét egy filmes beszámolóval jelentkezünk a Cortex Filmklub legutóbbi vetítése kapcsán. November 10-én a Teddy Bear (2012) című dán-thaiföldi-angol filmdráma került sorra, a mostani bejegyzésben pedig a film utáni beszélgetés során femerült szempontokat gondolom tovább.

Ízelítőül azok kedvéért, akik nem látták a filmet: 
"A 38 éves testépítő, Dennis nagyon vágyik egy kapcsolatra. Sosem volt még barátnője, s magányosan éldegélnek egy kis lakásban anyjával Koppenhága külvárosában. Amikor bácsikája egy thai lányt vesz feleségül, eldönti, ő is az egzotikus országba megy feleséget találni magának. A keresés azonban egyáltalán nem bizonyul könnyűnek, mert a férfi szerelmet keres. Dennis aztán mégis találkozik egy lánnyal, akivel elkezd kialakulni közöttük valami, ám az elszakadásról az anya hallani sem akar. Dennis válaszút elé érkezik: elvágja a család köteléket és elkezdi végre felnőtt életét, vagy anyja Teddy mackója marad." (port.hu)

Kép innen. 

Elsősorban szeretnék néhány sort szentelni az izomdiszmorfia fogalmának, mivel a téma felmerült a film utáni beszélgetésben. Az izomdiszmorfia, vagy másik nevén inverz anorexia legfőbb jellemzője a testképzavar, ugyanúgy, mint az anorexia nervosa esetében. A testképzavar azt jelenti, hogy az illető nem tudja helyesen megítélni a testét (annak fizikai méreteit). Anorexia nervosa esetén ez a hízástól, kövérségtől való állandó rettegéssel párosul, izomdiszmorfia esetében pedig pont az ellenkezőjéről beszélhetünk. Az inverz anorexiában szenvedők akár egészségükre káros viselkedéseket is véghezvihetnek annak érdekében, hogy izomtömegüket fenntartsák és lehetőleg gyarapítsák. Testüket minden edzés ellenére is soványnak, gyengének látják a tükörben. Azért érzem fontosnak a fogalom tisztázását, mert felmerült a beszélgetés során, hogy vajon Dennis is testképzavarban szenved-e. Erre a kérdésre a filmben bemutatott jelenetek alapján egyértelműen NEM a válasz. A film egy jó formában lévő testépítőt mutatott be, aki rendszeresen és tudatosan tett azért, hogy kondícióját megőrizze, azonban Dennis esetében nem beszélhetünk testképzavarról, nem történt arra semmilyen utalás, hogy ne lenne esetleg elégedett a kinézetével vagy izmaival, gyengeségtől vagy soványságtól rettegne titokban (attól, hogy izmaival nem szívesen hivalkodott, még nem mondhatjuk azt, hogy gyengének, soványnak gondolta magát). (És csak, hogy még egy mondattal gátat szabjak az általánosításoknak: az izomdiszmorfia nem csak hivatásos testépítők körében fordul elő, sőt azt sem mondhatjuk, hogy csak és kizárólag férfiak lennének veszélyeztetve... ahogy az anorexia nervosa sem csak női modellek körében figyelhető meg)

Most pedig térjünk rá a film valójában legizgalmasabb aspektusára, mégpedig arra, hogy miben különbözik egy diszfunkcionális család egy jól működőtől, milyen hatásai vannak a családi diszfunkcióknak illetve a hogyan érhetjük tetten a bántalmazást kapcsolatainkban.

Kép innen.

Először nézzük meg, mi különbözteti meg a jól működő és a rosszul működő családokat! Sokféle család van: ami az egyikben normális, az nem biztos, hogy a másikban is az, ezért egyedi eseteket nézve sokszor nem elég egyértelmű, mitől számít diszfunkcionálisnak egy család (Dennis és anyukája nem ebbe a kategóriába tartozik, az ő esetükben elég egyértelmű, hogy nem jól működnek, de erről kicsit később). Érdemes kiemelni, hogy a veszekedések, nézeteltérések, negatív érzelmek jelenléte, időről időre felbukkanó feszültségek még nem jelentik azt, hogy a családunk rosszul működik. A jól működő családokban a nehézségek ellénére is világosak a szabályrendszerek mindenki számára és mindenkinek van lehetősége arra, hogy szabadon kibontakozhasson, az őt érdeklő dolgokkal foglalkozzon, kifejezze érzelmeit.

Kép innen. 

A rosszul működő családokban állandóan jelenlévő problémákról beszélünk, amely gyakran a szerepek felcserélődésével is együtt jár: a családi működés nem segíti elő a családtagok személyes fejlődését és nem ritka, hogy a gyerekek alapvető igényei sem teljesülnek. A diszfuncionális családok fajtáit tekintve többfélét is megkülönböztetünk, ide tartoznak például az alkoholista és bántalmazó szülők, de azok a családok is, ahol az egyedül maradt szülő a házastárs elvesztését a fimben ábrázolt módon igyekszik pótolni, azaz gyermekét a házastárs pótlékává teszi. Dennis anyukája emellett az érzelmi bántalmazás különféle eszközeivel is él: 38 évesen is gyerekként kezeli, minden viselkedését kontrollálja, felelőssé teszi fiát a saját negatív érzéseiért, Dennis személyes határait nem tartja tiszteletben. Sajnos a filmben ábrázolt helyzet nem olyan ritka, mint hinnénk. A rosszul működő családban, bántalmazó szülőkkel felnövő gyerekekre pedig igaz, hogy hajlamosak palástolni az érzéseiket, problémás lehet számukra az érzelmeik kifejezése, nehezen bíznak másokban, nem létesítenek könnyen intim kapcsolatokat: pont, mint Dennis esetében. 

Dennis történetének befejezése a néző fantáziájára van bízva: nem tudjuk meg, hogy sikerült-e szerelmével egy hosszútávú kapcsolatot létesítenie, végleg megszakította-e édesanyjával a kapcsolatot, vagy sikerült valahogy rendezni kettejük viszonyát. Egy viszont biztos: Dennisnek meg kell majd tanulnia majd felnéttként élni. Anyja évtizedekig egy olyan szerepben tartotta, ami nem tette lehetővé az egészséges leválást az anyáról, ezzel érzelmi szempontból gyerekként tartotta. A való életben Dennisnek akkor van a legnagyobb esélye a mielőbbi kiegyensúlyozott életre, ha terapeuta segítségével járja be a személyiségfejlődés számára kimaradt állomásait.

Kép innen. 

Önök látták a filmet? Mit gondolnak, Dennis hogyan boldogul majd az utolsó képkocka után?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Forrás:

Muscle dysmorphia - https://en.wikipedia.org/wiki/Muscle_dysmorphia
Muscle Dysmorphia: Does It Affect You?  - http://www.bodybuilding.com/fun/teen-derek43.htm
What Makes a Family Functional vs Dysfunctional? - http://psychcentral.com/blog/archives/2009/12/15/what-makes-a-family-functional-vs-dysfunctional/
A rosszul működő család - http://www.netambulancia.hu/szex/parkapcsolat/a+rosszul+mukodo+csalad
When Parents Make Children Their Friend or Spuose - https://www.psychologytoday.com/blog/contemplating-divorce/201107/when-parents-make-children-their-friend-or-spouse
Growing Up In A Dysfunctional Family - http://www.scu.edu/wellness/topics/family/dysfunctionalfamily.cfm
Signs of Emotional Abuse - http://psychcentral.com/blog/archives/2013/02/20/signs-of-emotional-abuse/