Mai cikkemet egy nemrégiben a Humans of New York oldalán közzétett fénykép ihlette, pontosabban az idézet, amely a rajta szereplő Andrew-tól származik (Nézd meg a fényképet itt.). Valahogy így hangzik magyarul:

"Újraindindítom az életem teljesen, ismét. Eljött az Andrew 5.0 ideje."
("I'm rebooting my life entirely, again. It's time for Andrew 5.0.").

Függetlenül attól, hogy Andrew élete hol tart most, vagy hogyan fog kinézni az 5.0-ás verzió, ez a rövid és frappáns kijelentés valójában egy fontos igazságot fogalmaz meg: az életünkben állandó a változás. Akármennyire megszeretjük az életünk egy-egy részletét, akármennyire hozzászokunk bizonyos tevékenységekhez vagy személyekhez, az időnkénti változás nem csak elkerülhetetlen, de szükséges is. 

Kép innen.

Andrew elmondása alapján nagyon egyszerűnek tűnik változtatni az életünkön, igaz? A valóság közelebb van ahhoz, hogy a változások, életesemények mindenki számára stresszesek. A Holmes & Rahe Stressz Skála 43 gyakori életeseményt állít sorrendbe az alapján, hogy mekkora változást jelent az adott esemény az életben (Life Change Units). Azt állapították meg, hogy minél több és minél jelentősebb változás van jelen egyszerre egy ember életében, azaz minél nagyobb stresszt él át, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megbetegszik. A listán egyszerre szerepelnek az életet pozitív (pl. kimagasló egyéni teljesítmény, házasságkötés) és negatív irányba befolyásoló események (pl. partner halála, amely első helyen áll a stresszt kiváltó események között). A listán szereplő események közül sok önmagában semleges (pl. változás a munkahelyi felelősségekben) és egyformán nagy stresszt jelent függetlenül attól, hogy a személyt pozitívan vagy negatívan érinti e. Mindez azért érdekes, mert a legkönnyebb azt mondani, hogy a változás jó és szép, de akkor kerek a kép, ha kiegészítjük azzal, hogy a változást nem mindig mi kezdeményezzük és ha pozitív is, leggyakrabban stresszt jelent. 

Kép innen.

Nagyban különbözünk abban is, hogy hogyan viszonyulunk a változásokhoz. Vannak akik például kifejezetten szeretnek költözni, mások, ha tehetnék, egy helyen élnék le az életüket. Bármelyik tábort erősíted is, amit mindenképp érdemes végiggondolni, az az, hogy mikor érett meg egy helyzet a változásra. Nagyon leegyszerűsítve ez akkor következik be, amikor az a helyzet, amiben most vagy, már káros a számodra vagy nem szolgálja a fejlődésedet. Gyakran úgy vagyunk mi is, mint a béka, aki alatt forralni kezdték a vizet: csak lassan tűnik fel nekünk, hogy valamit muszáj tenni, a változást pedig halogatjuk. Lehet hogy először csak halványan sejlik fel, hogy valami nem stimmel, később esetleg már a környezetünk is szóvá teszi. A döntés szélsőséges halogatásakor figyelhető meg a kiégés jelensége, amikor már talán nem is bízunk abban, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok, illetve, hogy képesek vagyunk egy jobb helyzetet teremteni saját magunknak. (A kiégés 12 fázisáról tartott előadást Dr. Lisznyai Sándor a Lisznyai Pszicho-Műhely egyik eseményén, az erről készült beszámolót ITT olvashatod.)

Kép innen.

A változás nem csak ijesztő és stresszes, de gyakran még akkor is nehezen szánjuk rá magunkat, ha tudjuk, hogy szükséges. Mégis hogyan változtassunk akkor? Bár Andrew viccesen egy elektronikai eszközhöz hasonlította magát, ahol elég frissíteni az operációs rendszert, egy emberi életet átváltoztatni ennél lényegesen bonyolultabb. Nincs gomb, vagy használati útmutató, hogy hogyan kellene, mert mindannyian teljesen egyediek vagyunk. Ha úgy érzed, hogy a te életedben is szükséges lenne eszközölni néhány változtatást, akkor a legfontosabb azt végiggondolni, hogy az életed mely területével vagy elégedetlen? Mi az amit most egy csapásra megváltoztatnál, ha tehetnéd? Tegyük fel, hogy mondjuk az életmódod az, amivel elégedetlen vagy. Ezen belül már fel tudsz állítani egy célt, amit el szeretnél érni. Ha pedig van célod, akkor érdemes azt apró lépcsőkre bontani. Olyan aprókra, amiket reálisan teljesíteni is lehet. Enélkül könnyen érhet kudarc, ami elveheti a kedvedet a további fejlődéstől. Ha viszont valami apró fejlődést elértél, akkor nézd vissza és jutalmazd magad annak a tudatával, hogy képes voltál elindulni és változtatni. 

Kép innen.

Ha olyan helyzetben találod magad, hogy tudod, hogy változtatnod kellene, esetleg azt is tudod, hogy miben, de mégsem megy, akkor ne félj segítséget kérni! Ugyanez igaz akkor is, ha a változás külső hatásra következik be az életedben, te pedig úgy érzed, hogy nem tudsz úgy alkalmazkodni, ahogy szeretnél. Mindig igaz, hogy szólni ér, segítséget kérni ér!

A saját életedben van valami, amin most változtatni szeretnél? Hogyan tudnál hozzákezdeni? 

Kapcsolódó írásunk:

A 'Humans of New York' projekt pszichológiája - Asbóth Kinga

____________________________

Szabó Fanni pszichológus és mediátor az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 

E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu
Facebook oldalunk 

Elég nagy biztonsággal feltételezem, hogy a Humans of New York című projektet/blogot szinte mindenki ismeri. Aki most hall róla először, annak talán most sikerült kis örömöt csempészni a napjába és változást az internet-fogyasztási szokásaiba (meg némi idő-deficitet), hiszen Brandon Stanton fotós blogja fantasztikus, lenyűgöző és letehetetlen; ha az ember egyszer elkezdi olvasni, biztos, hogy nem hagyja abba órákig.

A Humans of New York portréin ábrázolt embernek 10-15 perc alatt életük legintimebb pillanatait, legjobban őrzött, sokszor barátaiknak, családjuknak sem elmesélt nehézségeikről, fájdalmaikról, örömeikről vallanak egy teljesen idegen embernek, majd utána beleegyeznek abba, hogy ezek további, több mint 15 millió emberrel legyenek megosztva portréjuk mellett. Ez a recept, amely annyira lehetetlennek hangzik, hogy ha valaki előállna ezzel az ötlettel, biztos, hogy tízből tíz ember sorolná az érveket, hogy miért nem működhet - ez a recept az, amit több száz fotós és újságíró próbál másolni világszerte, ami 2011 január 11.-i első posztjától kezdve több tízezer ember életének morzsáit mutatta be, rengeteg nehéz helyzetben levő embert segített meg a közösségi média erejével, 4 könyv jelent meg történeteinek válogatásából több százezer eladott példánnyal - egyszóval egy eredeti ötlet, amelyből nagyon hamar világsiker lett.

Az egyik első kép, amit Brandon a Humans of New York facebook oldalára készített, amikor chicagoi állását elvesztve New York-ba költözött, és egy kamerával járni kezdte az utcákat, hogy portrékat készítsen. A képhez tartozó történet itt.

A tízből tíz ember pedig joggal kérdezheti, hogy hogyan lehet ez? Miért beszélnek magukról ilyen gyorsan, ennyire könnyen, ilyen mélységekben az emberek? Miért osztják meg legféltettebb örömeiket, gyötrelmeiket egy vadidegen emberrel 15 perc alatt, amiket a hozzájuk legözelebb álló embereknek képtelenek elmesélni? Megpróbáltam összeszedni az okokat.

1. Úgy tűnik, az emberek Brandonnal könnyen megtalálják a hangot, határozottan, de nagyon kedvesen fordul az emberekhez, és persze emellett több tízezer portré után már elég konkrét szisztémája van: ha valakit le szeretne fotózni, soha nem hátulról közelíti meg, mégha futnia is kell egy keveset, hogy szemből jöhessen felé. Először teljes alakos portrékat készít, utána vált az intimebb, szűkebb kivágásra.

2. Közben kérdez, és jól tud kérdezni. Először valamilyen általános kérdést tesz fel, amire többnyire általános, elnagyolt, kényelmes választ is kap (pl. "Milyen tanácsot tudnál adni?" "Legyél mindig optimista."), de ebből könnyen kérdez olyat, amire a válasz már lehet nagyon intim is (pl. Tudnál egy olyan helyzetet mondani az életedből, amikor nem sikerült optimistának maradnod?") Nagyon jól érez rá arra, hogy mit kell kérdezni az emberektől, hogy azonnal megnyíljanak.

(a képhez tartozó történet itt)

3. Tud hallgatni. Ha valaki nem tud rögtön felelni egy kérdésére, nem sietteti, nem feszeng; simán ül az illető mellett akár 5 percet is csendben, amíg a portréalanya gondolodik. Odafigyel, és gyakorolja az "értő hallgatás" technikáját.

4. Nem ítél, nem ítélkezik. Néha nagyon nehéz elmondani a gondolatainkat, érzéseinket vagy velünk történt jó és rossz dolgokat a számunkra fontos embereknek, akikről bár tudjuk, hogy szeretnek minket, mégis rettenetesen félünk, hogy mivan, ha ezúttal nem fogják megérteni, vagy elítélnek miatta, és ezért inkább nem mondjuk el. Hajlamosak vagyunk ezt a döntést egészen kevéssé tudatosan meghozni, miközben persze szenvedünk attól, hogy nem mondhattuk el, ez pedig könnyedén visz bele egy agresszív hiánykommunikációba a másikkal, anélkül, hogy ő (vagy akár mi) sejtenénk, mit "rontott el". Csak érezzük, hogy valamiért piszok dühösek vagyunk rá. Egy idegennel való "sharing" esetében ezt az egészet megspóroljuk magunknak, mert az sosem számít annyira, hogy ő elítél-e. Nem lehet rosszat mondani, és erre ráerősít Brandon elfogadó, nyílt attitűdje is.

5. Hagyja és élvezi, hogy a riportalany van a figyelem fókuszában, ami nyugodtságot és magabiztosságot ad, megteremti ezzel a "megtartó közeget", ahol az emberek elengednek, és könnyebben mesélnek magukról.

(a képhez tartozó történet itt)

6. Érdeklődik és figyel. Tényleg érdekli, hogy mi a története annak, aki mellé leül, és fenntartja a figyelmét, nem küldi az "érdektelenség üzenetét" a portréalanyának. Minden embernek vannak nehézségei, elakadásai, vagy éppen örömei, sikerei az életben, amikről nagyon szeretne éppen akkor beszélni, de egyszerűen nem tudják, hogyan és kivel: úgy érzik, a környezetüket a szomorúságuk terheli, a vidámságuk pedig idegesíti.

Az első pontot leszámítva, a maradék 5 pont számunkra azért különösen érdekes, mert pont ilyen az atmoszféra egy tanácsadó pszichológusnál. 

Van persze ezek mellett pár más oka is annak, hogy miért működik annyira ez a modell:

• Általában az emberek,szeretnek magukról beszélni, főleg az amerikaiak, ahol az individualista kultúra ezt előtérbe hozza, ők tudnak is;
• emellett pedig könnyedén csevegnek, és szeretnek felületes dolgokról beszélgetni egymással, egyszerűen azért, mert valakivel beszélgetni, legyen az bármilyen felületes kis csevej, jó.
• Ez némileg kapcsolódik a 6-os ponthoz: New York hatalmas város, a maga 8 és fél millió lakosával, ahol rengetegen dolgoznak nagyon sokat, magányosan; ahol arra van inkább idő, hogy a szociális életüket nagyrészt online éljék, ahol viszont mindenki sokkal boldogabbnak mutatja magát, és egyszerűen nincs hely és lehetőség arra, hogy valamilyen komolyat, nehezet osszunk meg magunkról a barátainkkal, mert az valahol a szociális média kimondatlan szabályainak felrúgását jelenti.

(a képhez tartozó történet itt)

Ezek tehát azok a dimenziók, amelyek mentén szerintem meg lehet magyarázni, hogy miért működik annyira jól a HONY-modell. Ezek azonban messze nem adják vissza annak igazi hangulatát; azt az elképesztő sokszínűséget és mély humánumot, amit a projekt képvisel és közvetít, hogy az ember könnyedén meglátja magát és problémáját egy a világ másik felén élő, ellenkező nemű, bőrszínű, vallású, szociális hátterű emberben, pedig ez az, ami igazán egyedülállóvá teszi a Humans of New York blogot és projektet.

A klienseinkkel való munkában mi is hasonlóan elfogadó és emberközpontú légkört teremtünk, ahol aztán lehetőség nyílik a legféltettebb gondolatok megosztására is. Részletesen facebook oldalunkon vagy honlapunkon olvashatnak rólunk.

Az összes kép a Humans of New York facebook oldaláról származik.

Ha bármivel kiegészítenék a listát, írják meg nekünk kommentben vagy e-mailben!

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk