Nehéz az Ifjúságról írni. Ahogy nehéz darabokra szedni egy zeneművet, egy fotót, vagy egy festményt. Biztos vagyok benne, hogy minden nézőt más és más részletek ragadtak meg, vagy ha újra megnézném én is másképp reflektálnék rá. 

Néhány sor azok kedvéért a történetről, akik még nem látták a filmet: "Egy Alpok-beli luxusszálloda szolgáltatja a díszletet, itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred (a kétszeres Oscar-díjas Sir Michael Caine) és legjobb barátja, a filmrendező Mick (Harvey Keitel). Fred kíváncsisággal szemléli a hotel többi vendégét, lánya (az Oscar-díjas Rachel Weisz) problémáit, valamint a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II. Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Philip herceg születésnapján." (port.hu)

Kép innen. 

Két szempontból volt számomra nagyon érdekes a film. Egyrészt megint emlékeztetett arra, hogy mennyire különböző életeket élünk. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat kell megtennünk minden nap, a belső világunk mégis a végletekig különbözik egymástól. Egész életünket átszövi az a törekvés, hogy ezeket a kis univerzumokat más emberek belső világaihoz kapcsoljuk, közös pontokat találjunk, megsejtsünk valamit a másikból. Ez a törekvés vezet a szerelmek és barátságok születéséhez, ebből származnak a legszebb és legfájdalmasabb élményeink is. A film főhőse is sok csatát vív meg, miközben eljut onnan, hogy azt gondolja, "az érzelmek túl vannak értékelve a világunkban" odáig, hogy rájön arra, csak az érzelmeink igazán értékesek. 

Kép innen. 

A másik nagyon érdekes része a filmnek a címből is sejthetően az, ahogy az ifjúság és a megöregedés folyamatosan tükröt tart egymásnak. Mintha az egyiket nem is érthetnénk meg teljesen a másik nélkül. A kultúránk egészen biztosan alulértékeli az időskor értékét és a megöregedés, a halál témája szinte tabunak számít. Ez a film pedig gyönyörűen rámutat arra, hogy az öregkor és a fiatalság is csak együtt, egymás fényében értelmezhető.

Az ifjúság és az öregség sem magától értetődő, egyértelműen megállapítható állapotok. Mindenki másképp ifjú és másképp öreg. Lehet valaki fiatal idős korában és betegen és lehet öregnek lenni fiatalon és egészségesen is. És lehet változni. Egészen addig amíg életben vagyunk, dönthetünk, változhatunk, tanulhatunk. Dönthetünk arról, hogy inkább a múlt vagy a jövő befolyásolja a döntéseinket. 

De más nem dönthet helyettünk. Hiába látja valaki kívülről, hogy mit kéne másképp csinálnunk, csak mi tehetünk a változásért. Persze, ezeket tudjuk. Igaz? Mégse tudjuk elég jól. Sok mindenre tanít ez a film, ilyen látszólag egyszerű mondanivalóval is. Mégpedig lélegzetelállító, művészi, hol humoros, hol pedig drámai köntösben. 

Kép innen.

Ön látta már Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjét? Milyen mondanivalót vitt magával belőle?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Egy izlandi filmdrámáról írni egy életvezetési tanácsadással foglalkozó szervezet blogján már önmagában elég indokolatlannak tűnhet - pláne ha ezt az izlandi filmdrámát majdnem egy hónapja, december 10-én mutatták be Magyarországon - de ha csak egy dologgal kéne bizonyítanom ennek a posztnak létjogosultságát, az az, hogy egy hónappal a premier után, szerda este 7-kor a Toldi moziban való vetítésen sokszor több ember ült, mint amennyi kint iszogatott. 

Szóval maradjunk annyiban, hogy a Kosok-ról írni kell, de nem is csak ezért, hanem mert egy mélységesen emberi és szívmelengető film ez az izlandi, egyáltalán nem emberi, és kicsit sem szívmelengető táj díszletei között.

Két testvér, Gummi és Kiddi egymás szomszédságban élnek egy izlandi tanyán, mindketten díjnyertes birkák tenyésztésével foglalkoznak, és 40 éve nem beszélnek egymással - Kiddi terelőkutyájával tartják a kapcsolatot, aki az egymásnak tőmondatokban írt leveleket hozza-viszi, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint ahogy a levelek maguk születnek - ami mellesleg valószínűleg minden 2 évben egyszer történik meg. Az egyik testvér, Gummi lassú tempójú de szerethető életet él, mindent szépen rendben és tisztán tartva maga körül, évtizedes szokásaihoz ragaszkodva háza '70-es évekbeli díszletei közt - Kiddi a lobbanékony, az iszákos, a rendetlen és az agresszívabb is. Hogy ők ketten miért nem beszélnek egymással, az nem derül ki, de történik némi utalás arra, hogy még a szülők miatt bontakozhatott ki a konfliktus. És bár gyakran nevet fel a néző a filmen, hiszen mennyire aranyos/nevetséges/cuki az, hogy ennyire komolyan veszik a népi állatukat, a birkát, hogy milyen párbeszédek zajlanak köztük, hogy hogyan élnek, és mennyire maguknak való emberek - azonban már a kosszépségverseny díjátadóján is érzékeljük, hogy vicc ide vagy oda, ezek komoly emberi érzelmek, és igenis fáj másodiknak lenni, pláne egy ponttal lemaradni a rivális testvér mögött.

Egyszóval a humor mellett azért ott van a komolyság is, és ez a kettősség csak nő, amikor kiderül, hogy az egyik birka egy gyógyíthatatlan betegség, a súrlókor tüneteit mutatja, ami miatt a testvérpár és a környező tanyák nyájait is ki kell irtani. Addigra az ember már pont felfogta, hogy ezeknek az embereknek ez az életük, bármilyen nevetséges is legyen ez a toldiban pattogatott kukit majszolva - és a nyáj elvesztése gyakorlatilag egyenértékű a célok, az értelem, az élet elvesztésével is.

Grímur Hákonarson rendező egy másodperc szájbarágás nélkül, könnyeden, lassan, de lendülettel vezet ezen az úton, aminek a végén a nézőnek esze ágában sincs megkérdőjelezni Gummi és Kiddi életét, érzelmeit, prioritásait, de nem érzi magát hülyén amiatt sem, hogy az elején (valljuk be) kedvesen kinevette egész Izlandot. Sőt, a film elérkezik arra a pontra, ahol a karakterek már annyira hozzánk nőnek, hogy minden egyes porcikánkkal azon izgulunk, hogy jó legyen nekik.

Visszatérve arra, hogy ez miért lehet bármennyire releváns az Ötvenperc blogján - mert tök mindegy, hogy ezek az emberek pont birkákat tenyésztenek, és nem céget igazgatnak, embereket gyógyítanak, országot vezetnek, vagy gyereket nevelnek - szeretettel és szívvel csinálják, és pont ezért sokkal hihetőbb a néző számára, hogy ez az életük, ez a legfontosabb dolog számukra; hihetőbb, mint egy kiégett cégvezető vagy egy gyerekeket utáló tanár, akivel kapcsolatban pont azt nem lehet érteni, hogy miért csinálja, ha már nincs benne a szíve és a lelke. És a két testvér között is, akik 40 éve nem beszélnek már egymással, (vagy ha igen, akkor is gorombaságokat), abban is több a szeretet, és több az emberség, mint amennyit mi bármikor megengedünk magunknak másokkal szemben. Ha valamit, akkor ezt érdemes megjegyezni a Kosok-ból, és jó mélyre eltenni, hiszen ha Gummi és Kiddi, az öreg izlandi testvérpár meg tudják valósítani ezt úgy, hogy évtizedek óta nem beszélnek egymással, akkor nekünk is sikerülhet.

(A képeket a film trailer-jéből szedtem.)

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

Nincsen gyerekem, de mélyen elgondolkoztat minden alkalommal, amikor egy szülő panaszkodását hallom arról, hogy túl vannak terheve a gyerekek az iskolában, hogy anélkül kell dolgokat megtanulniuk, hogy értenék azt, hogy nincs idejük a játékra. Ezek a gondolatok még fájdalmasabb színezetet kaptak, amikor a minap megnéztem A kis herceg (2015) animációs filmet.

Kép innen.

Bízom benne, hogy Antoine de Saint-Exupéry világhírű történetéről mindenki hallott már, ha nem, akkor ez egy kiváló alkalom arra, hogy megsimerjen egy varázslatos mesét, amely egyaránt szól felnőtteknek és gyerekeknek. A most készült animációs film azért különleges, mert továbbgondolja a történetet és napjainkban folytatja azt egy kislány főszereplésével. Sőt, megtudhatjuk belőle azt is, hogy mi történt a kis herceggel, miután Saint-Exupéry története véget ért: bizony felnőtt, és egy olyan bolygón éli az életét, ahol egy olajozott gépezetet működtetnek abból a célból, hogy minden gyerekből hasznos felnőttet csiszoljanak. Még a kis hercegből is, aki leginkább csak az álmodozni, nézelődni és beszélgetni szeretett gyerekként. Na meg rókákat szelidíteni. Ezen a mesebeli bolygón, azonban fáradságos munkával ugyan, de belőle is hasznos felnőttet faragnak és elfeledtetik vele a bolygóját, a bárányait és a szeretett rózsáját. Ugye milyen kiábrándító?
A mesebeli főhős kislány és az anyukája szerencsére tanulnak a példából: nem az iskolai sikerek a legfontosabbak, vagy az, hogy sikeres felnőtté váljon a gyerekünk, hanem az emberi kapcsolatok.

Kép innen.

Vannak jó kezdeményezések, apró változások, de a tény az, hogy a mai generáció is egy olyan oktatási rendszerben tanul, ahol többségbe kerül a frontális oktatás és ahol a lexikális tudás magasabb értékkel bír, mint a kreatív gondolkodás, a szociális készségek vagy éppen a pénzügyekben való eligazodás. Már az óvodáskorú gyerekeket is több különórára járatják a szüleik, az iskolai előmenetel pedig pontok, jegyek, átlagok és százalékok halmazában fejeződik ki. Az, hogy valakit saját képességeihez mérten, relatív módon vagy verbálisan is értékeljünk, alternatívnak számít. Ugyanúgy, ahogy a tapasztalati tanulás is.
Az érettségi közeledtével pedig nem ritka, hogy tehetségsnek számító gyerekek is tanácstalanul állnak a kérdés előtt: hová adjam be a jelentkezésem, hol tanuljak tovább? Hiszen nics sok támpontjuk: a választható szakmák gyakorlati oldalairól sokszor csak keveset tudnak, saját képességeiket illetően pedig az egyetlen tapasztalatuk a jegyeik átlaga lehet egy-egy tantárgyból.
A verseny folyamatos, hiszen ahogy a filmbeli bolygón, nekünk is "hasznosnak" kell lennünk. Nem csoda, ha annak érdekében, hogy hasznosak legyünk, valamelyik lépcsőfokon kénytelenek vagyunk megszabadulni a "felesleges" dolgoktól: a gyerekkori álmainktól, a világmegváltó ötleteinktől vagy éppen
az egyedi látásmódunktól. Pedig "nem a felnőtté válással van baj, hanem a felejtéssel". Mármint a gyerekkor elfelejtésével.

Kép innen.

Gyakran érzem úgy, hogy a pszichológiának egy küldetése is, hogy emlékeztetni tudja a felnőtteket, hogy milyen volt gyereknek lenni és "engedélyt adjon" arra, hogy újra gyerekek lehessenek. Mert sok olyan ember van, akik fenőttként sikeressé válnak a munkájukban, ha úgy tetszik hasznosak, ők maguk azonban úgy érzik, hogy nem találták meg az útjukat. Útkeresésükben pedig visszanyúlnak oda ahonnan indultak: a gyerekkori álmaikhoz.

A közelgő ünnepi időszak jó apropó arra, hogy kicsit közelebb kerüljünk a gyerek-énünkhöz. Engedjünk a tökéletességből és tartsuk nyitva a szemünket, nehogy lemaradjunk a körülöttünk zajló mindennapi csodákról!

Kép innen.

Önök látták az animációs filmet? Mit gondoltak róla?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

A nemrég megrendezésre került Orosz Filmhéten volt szerencsém megnézni ezt a különleges filmet, amit ráadásul pszichológiai szempontból is érdekesnek tartok.