A megcsalástól a megbocsátásig: Beyoncé "Lemonade" albumának pszichológiai jelentősége

2016. május 31. 22:18 - asbóthkinga

Beyoncé új albumának megjelenéséről csak az nem hallott, aki egy kő alatt élt az elmúlt egy hónapban, vagy kihúzta az internetet (vagy – engedjük meg – nem érdeklődik egyáltalán az effajta zene iránt), ugyanis hatalmasat robbant, amikor megjelent a Lemonade. Az énekesnő már többedszerre tesz tanúbizonyságot róla, hogy hisz a meglepetés erejében, hiszen tudatosan kerülve bármilyen utalást, felvezetést vagy marketinget, egyszer csak kirakta a Tidal-re az albumot, és egy kísérő kisfilmet az HBO-ra, tovább gyarapítva ezzel az egyre népszerűbb „vizuális albumok” számát.

A meglepetések sora itt nem ért véget, hiszen a magánéletét oroszlánként védő Beyoncé az albumán egy érdekes önterápiaként próbálja feldolgozni férje hűtlenségét, és gyönyörűen vezet minket végig a megcsalás okozta érzelmek fonalán az emésztő dühtől és értetlenségtől kezdve a megbocsátásig: nézzük tehát végig, hogy mik ezek a lépcsőfokok, amiken ilyenkor szükségszerűen végigmegy a megcsalt fél, milyen érzelmeket él át, és hogyan lehet feldolgozni.

Beyoncé albumán 12 dal van, amiknek mindegyikéhez társított egy fázist a kisfilmben, amelyek a következőek: megérzés, tagadás, düh, apátia, üresség, veszteség, felelősség/bűntudat, megújulás, megbocsátás, feltámadás, remény, és megváltás. A pszichológia is azonosít különböző szakaszokat a megcsalással való megküzdésben (pl. tagadás, düh, gyász, elfogadás), amelyek mentén most végigvesszük a megcsalással való megküzdés fázisait, és hozzávesszük, hogy Beyoncé milyen érzelmeket társít ezekhez a szakaszokhoz albumán.

1. TAGADÁS

A Lemonade egy egészen balladisztikus számmal indít, a Pray you catch me-vel, amiben az első és legfontosabb kérdésre keresi a választ: „Megcsalsz”? Keresi a bizonyosságot, érzi, hogy valami nincs rendben, de biztos nem lehet benne. Ebből a szempontból ez a dal inkább még a megcsalással való megküzdés előtt indul, ezért nem tartozik szigorúan ehhez a fázishoz, de rezonál azzal a fájdalommal, kvázi előkészíti azt, aminek még a gondolata is elviselhetetlen: hogy igen, lehetséges, hogy megcsalnak. Az énekesnő ezt a részt intuition-nek (megérzés) nevezte el. A bizonytalanság szakasza pszichológiai szempontból rendívül kimerítő. A hétköznapokban is gyakran mondjuk, hogy a bizonytalanság az, ami a leginkább elviselhetetlen, ennél még a biztos rossz hír is jobb. Az ember ilyenkor egyfolytában megkérdőjelezi magát, vádolja magát, hogy biztosan csak képzelődik, és ez sokszor nagyon nagy önvádlással párosul.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_193401.bmp

Pray to catch you whispering
I pray you catch me listening
I'm praying to catch you whispering
I pray you catch me


A következő dal, a Hold up-nak maga az énekesnő is a denial (tagadás) szakasznevet adta. Ha az ember nem figyel a szövegre, csak a zenét hallja, azt gondolhatná, hogy ez igazi kis aranyos számocska valamilyen pozitív üzenettel. Hát nem igazán: ez is talán egy eszköz arra, hogy érzékeltesse a tagadás magunkkal szembeni kegyetlenségét, kétélűségét, amikor úgy teszünk, mintha minden oké lenne, miközben rettenetesen fáj már valahol lent az igazság, és igazából borzasztóan nagy energiákat emészt el az önmagunknak való hazudás, de azért még éppen fenn sikerül tartani a látszatot, hogy minden rendben. Az, hogy ezen a fázison keresztülmenjen a megcsalt fél, szükségszerű, és egy bizonyos mértékig egészséges. Egyszerűen időbe telik, amíg az ember egyáltalán felfogja, hogy ez megtörténhetett és megtörtént, és hogy mit is jelent ez valójában a gyakorlatban: hatalmas változásokat. Másrészről pedig a távolabbi barátok, rokonok felé is fenn tartja a látszatot, és hagy egy kis időt arra, hogy az egyén felkészüljön arra a tornádóra, ami azzal jár, hogy konfrontálódnia kell a partnerével, aki megcsalja. Azonban ez a szakasz is csak éppen addig hasznos és jó, ameddig tovább tud lépni belőle az egyén – sajnos sokan ragadnak benne, ami nyilvánvalóan elkerülendő, még akkor is, ha nagyon nehéz belátni, hogy „igen, ez történt, muszáj tovább lépnem”.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_193856.bmp

Step down, they don't love you like I love you
Can't you see there's no other man above you?
What a wicked way to treat the girl that loves you

 

2. DÜH, HARAG

A harmadik számra, a Don’t hurt yourself-re megérkezik az énekesnő dühe, és igen: elsöprő. Olyannyira, hogy nehéz lenne belőle sorokat nyomdafesték-kompatibilis módon lefordítani, de azért ha össze kéne foglalnom a szám mondanivalóját, akkor azt mondanám, hogy Beyoncé __nagyon__ fel van háborodva, meg van döbbenve, ki van akadva, hogy ezt vele bárki meg merte, meg tudta tenni, és ezzel kvázi mintha emlékeztetné magát saját erejére, saját értékére: Mit gondolsz, ki vagyok én, hogy ezt megteheted velem? A düh megjelenése a megcsalt számára éppen ezért jó eszköz arra, hogy egy kicsit távolítsa az önbecsülésének sérülésétől azt a mély sebet, amit az elhagyatottság érzése okoz.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_130013.bmp
I am the dragon breathing fire
Beautiful mane I'm the lion
Beautiful man I know you're lying
I am not broken, I'm not crying, I'm not crying
You ain't trying hard enough
You ain't loving hard enough
You don't love me deep enough

 A következő dal, a Sorry az "apathy" (apátia) szakaszcímet kapta az énekesnőtől, de ez is még a düh, harag szakaszához tartozik, hiszen ha csak a refrént vesszük („nem sajnálom, és nem gondolok rád”), és ha ismerjük a „ne gondolj a jegesmedvére” kíséreltet (ami ugyebár azt okozza, hogy rögtön a jegesmedvére gondolunk), akkor láthatjuk, hogy még bőven abban a fázisban vagyunk, ahol a düh és a harag a két motiváló érzelem.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_195120.bmp

Middle fingers up
Put them hands high
Wave it in his face
Tell 'em boy bye

Ez az a pont, amikor a legjobban az esik, ha az ember eltávolodik egy kicsit az egésztől, és a barátaihoz fordul, elmegy kikapcsolódni, megpróbálja minél kevesebbet emésztgetni magát a történteken, hogy mit lehetett volna másként, vagy mit lehetne tenni. Hagyni kell, hogy a düh megtegye „jótékony” hatását, és kicsit megerősítse az önértékelést. Persze, mint minden szakasznál, itt is a lényeg a mértékletesség: addig egészséges a düh megélése, ameddig nem eszkalálódik fizikai agresszióba.

3. GYÁSZ, ELFOGADÁS

A lendületes, szinte felszabadító, energikus Sorry után megérkezünk a gyász szakaszba a 6 inch számmal, ami hangulatában is, szövegében is, hangszerelésében is, mindenhogyan rettenetesen borús, már-már baljósan sötét. A filmben vörösre festett éjszaka van, minden koszos, romlott, velejéig gonosz – átjárja az embert az érzés, hogy az egész világ egy olyan hely, ahol hogyha át tudnak verni, ha meg tudnak csalni, akkor meg is fognak. Ez a legsötétebb hangulatú és mondanivalójú szám az albumról, ahol az énekesnő a harmadik félről beszél, akivel megcsalták: kegyetlenül, első ránézére érzelmek nélkül, de szinte forr benne a sekélyesen palástolt mély, feneketlen fájdalom.

teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_195630.bmp 

Ez az szakasz, ahol először fogja fel a megcsalt fél a történteket, először engedi magához igazán közel a fájdalmat, a veszteségérzést. Nincsenek már hárítások, és torzítások, amikkel próbáljuk távolítani a megcsalás tragédiáját - ezért ez a szakasz mély fájdalommal jár. Viszont gyakorlatilag ez az egyik legnagyobb mélypont, és mint olyan, már benne van a rekreálódás lehetősége. Ha idáig nem jut el a megcsalt fél, akkor nem fog tudni továbblépni a megbocsátásig, ami a megküzdés legsarkalatosabb pontja.

  teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_195903.bmp
Six inch heels, she walked in the club like nobody's business
Goddamn, she murdered everybody and I was her witness

A déli gyökereire való visszautalás legerősebb darabja a „Daddy Lessons”, a soron következő szám. Annak ellenére, hogy ez ismét egészen „táncolnivaló”, érzésem szerint bőven a gyász szakaszához tartozik. Az énekesnő arról mesél, hogy az apja, aki voltaképen egy iszákos, erőszakos, öntörvényű férfi, hogyan tanította meg arra, hogy legyen erős nő, akit nem bánthatnak más férfiak. Egy második síkon pedig arról szól, hogy mit kezdünk azzal a feloldhatatlan ellentéttel, hogy felnézünk a szüleinkre, és egy ponton meg kell küzdenünk azzal, hogy megtudjuk róluk, hogy ők sem feddhetetlenek, és bizony gyakran hibáznak esetleg más ember, mondjuk éppen a másik szülőnk kárára. Benne van az alapvető férfi-női konfliktus is, a párkapcsolatok folytonos küzdelme. A megcsalással való megküzdéssel így halad Beyoncé: belátja, hogy az apja is pont ugyanezt tette meg az anyjával, mint az ő férje vele. Utalhat ez Jay-Z kettős szerepére, mert attól még, hogy hűtlen a feleségéhez, attól még lehet a gyerekének nagyon jó apja.

teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_25_200423_1.bmp

My daddy warned me about men like you
He said baby girl he's playing you

 A gyász szakasza is természetesen szükségszerű. Ekkor már az az egyén belátta és elfogadta, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik örökre elvesztek – ha más nem, hát a kapcsolat tisztasága, a feltétlen bizalom. És ez bizony nagy veszteség – azonban benne van a fejlődés lehetősége, egy új életszakasz kezdete, és bármennyire lehetetlenül hangzik, egy mélyebb és jobb kapcsolat kialakításának lehetősége. A következő szám, a Love Drought („reformation” – újjáalakulás szakaszmár erről szól egy kicsit: a kísérő filmben Beyoncé is erre utalhat, ahogy fehérbe öltözve más nőkkel együtt gázol a tengerben, ezzel a víz megtisztító és megújító erejére fókuszálva. Ebben már benne van az előre tekintés, az újjáépítés lehetősége, és ezzel együtt az erős kétség, hogy jól dönt-e, ha azt mondja a férjnek, hogy a megcsalás megbocsáthatatlan, és a kapcsolatuknak nem lehet folytatása.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_220005.bmp

Ten times out of nine, I know you're lying
But nine times outta ten, I know you're trying
So I'm trying to be fair
And you're trying to be there and to care

Ennek a folyamatnak a kifutása a Sandcastles című szám (Beyoncé szerint ez a ”forgiveness” – megbocsátás szakasz), ahol az énekesnő elfogadja azt az érzését, hogy meg akarja menteni a házasságot, és belátja, hogy ő is hibázott, és ő is bántotta a férjét. A filmben itt bukkan fel először maga Jay-Z is, és érződik, hogy bár a megbocsátás útjára léptek, az egész még rettenetesen törékeny, sérülékeny és egyben fájdalmas is: „Mi van benned, ami miatt nem tudok továbblépni, nem tudlak elengedni?”

teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_215601.bmp

And your heart is broken cause I walked away
Show me your scars and I won't walk away
And I know I promised that I couldn't stay, baby
Every promise don't work out that way

És ezzel elérkezünk a Lemonade egyik legszebb, legtörékenyebb számához, a Forward-höz, amiben elkezdődik a házasság újradefiniálása, a munka, az építkezés, az előre nézés, de üvölt még belőle a történtek fájdalma, és az elhatározás törékenysége. A filmben itt kapja a legnagyobb hangsúlyt a „Black lives matter” mozgalom, ahogy anyák halott gyerekeik portréival a kezükben ülnek szinte mozdulatlanul a kamera előtt: mintha ezzel is azt mondaná az énekesnő, hogy igen, van olyan fájdalom, amin nem lehet soha továbblépni, és mindig ott marad, de menni kell előre: van hová.

teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_215657.bmp

Best foot first just in case
When we made our way 'til now
It's time to listen, it's time to fight
Forward

4. MEGBOCSÁTÁS, ÉPÍTKEZÉS

Ez a törékenység a Freedom című számhoz vezet minket, ami az album leglendületesebb, legtüzesebb száma („hope” – remény szakasz). A kisfilmben ez is inkább az afroamerikai egyenjogúságért való harc himnuszaként jelenik meg, de bőven van benne párhuzam a megcsalással való megküzdéssel is: az énekesnő leszögezi, hogy rendben, elhatároztam/elhatároztuk, hogy megmentjük a kapcsolatunkat, de ezúttal ebbe azért nagyobb beleszólásom lesz. Nekem is szükségem van szabadságra, mozgástérre. Ezzel kvázi kinyilatkozza, hogy a házassága megmentése nem csak az ő dolga, és ugyanúgy kell a férjének is dolgoznia rajta. Valahol ebben a számban érik be a düh egyébként, itt látszik, hogy mennyire fontos volt a harag megélése: anélkül nem történhetett volna igazi dinamikai változás a kapcsolatban. A büszkeségét, integritását visszanyert énekesnő határozottan mondja: bizony, barátom, neked is meg kell küzdened a kapcsolatunkért.

teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_215745.bmp

Lord forgive me, I've been runnin'
Runnin' blind in truth
I'ma wade, I'ma wave through your shallow love
Tell the deep I'm new

Ezzel el is érkezünk az utolsó, szorosan ide tartozó számhoz, a „redemption” – megváltás szakszhoz tartozó All night-hoz. Annyira szép kifutása ez az albumnak, hogy nekem az az érzésem is támad tőle, mintha még zeneileg is egyfajta konklúziója lenne az eddig hallható dallamoknak, a szövegről nem is beszélve. Ezen a ponton világossá válik, hogy az album legerősebb üzenete a változás, gyógyulás, fejlődés, a reziliencia – és áthatja a nyugtató optimizmus, hogy végül minden rendben lesz.

 teljes_kepernyo_rogzitese_2016_05_31_215903.bmp

They say true love's the greatest weapon
To win the war caused by pain, pain
But every diamond has imperfections
But my love's too pure to watch it chip away
Oh nothing real can be threatened
True love breathes salvation back into me
With every tear came redemption
And my torturer became a remedy

 

A Lemonade jelentősége

Senki nem tudja, hogy Beyoncé ezen valóban keresztül ment-e, valóban megcsalta-e a férje, vagy az egész csak egy művészi önkifejezés. Én azt gondolom, hogy ez nagyjából mindegy is, bár őszintén csodálkoznék, ha nem lenne az, mert a Lemonade egy rettenetesen érzékeny, mély, elsöprő, és erős érzelmekkel teli album, ami nem csak a megcsalásra reflektál, hanem nagyon szignifikáns pontja a női jogi és az afroamerikai hátrányos megkülönböztetés elleni harcnak. Már a Superbowl-on bemutatott Formation c. szám is (ami egyébként rajta van a Lemonde-en, de nem tartozik szervesen hozzá, amolyan extra szám) arról tanúskodott, hogy Beyoncé nem fél szembenézni azzal, hogy ő egy feketebőrű nő, és nincsen problémája azzal sem, hogy ezeket büszkén viselje és példát mutasson többmillió afroamerikai nőnek, akiket nap-mint-nap érnek atrocitások. Ahogy a Lemonade kisfilmben Malcolm-X-től idézi az énekesnő:

The most disrespected person in America is the Black woman, the most unprotected person in America is the Black woman. The most neglected person in America is the Black woman.

Beyoncéról elég régóta lehet tudni, hogy feminista értékeket vall, hisz a nők erejében (emlékezzünk csak a „Run the world” című számára, ami gyakorlatilag egy feminista himnusz), de azzal, hogy a Lemonade-el azokhoz is szólt, akiket megcsalt a párjuk, és megmutatta, hogy van ebből is kiút, hogy ki lehet lábalni egy ilyen helyzetből úgy, hogy a megcsalt nő megőrizze a büszkeségét, az erejét és az integritását – ez hatalmas dolog. Manapság megcsaltnak lenni még mindig egy erős stigmát jelent, könnyen ítéltetnek meg azok, akik ennek elszenvedői. Beyoncé megmutatta, hogy a világ egyik legbefolyásosabb nőjeként ugyanazon az érzelmi tornádón megy keresztül, amin a világon bárki, akinek át kell élnie ezt a fájdalmat, és ezzel erőt ad, és példát mutat – és lehet Beyoncét szeretni, vagy nem szeretni, de pont emiatt megkerülhetetlen a személye, és pont emiatt hatalmas jelentőségű album a Lemonade.

 

Június 11-én újra Pszicho Műhelyt tartunk, ahol a párkapcsolatok nehézségeiről fogunk beszélni más pszichológuskollégákkal együtt. Az esemény szuper érdekes, és ingyenes. További infó facebook oldalunkon!

Ti mit gondoltok a Lemonade-ről? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

A képek a Lemonade kisfilmből vannak.

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

komment

A Wolfpack című film pszichológiája

2016. április 02. 13:16 - asbóthkinga

Dokumentumfilm a 7 testvérről, akik a világtól teljesen elzárva nőttek fel New York szívében

A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.

A Wolfpack trailere

Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.

Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.

(kép: Sundance)

Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?

Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?

Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jól funkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.

Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.

Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.


(kép: Dan Martensen)

A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.

A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?


(kép: Dan Martensen)

Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.

Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).

A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.

A film hibái

A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.


(kép)

Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.

Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.


(kép)

A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.


(kép)

És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.

Etikai kérdések

Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.

A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.


(kép)

"Utánkövetés"

A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.

 

Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

Bármilyen kérdésük van? Írjanak nekünk!

 

Források:

http://www.wsj.com/articles/the-wolfpack-tells-how-the-six-angulo-brothers-were-saved-by-the-movies-143398589

http://www.theguardian.com/film/2015/jan/29/wolfpack-sundance-documentary-angulo-brothers-new-york

 

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

komment

A felnőtté válás nehézségei: Y-generációs specifikumok, első rész: Munka

2016. február 17. 12:22 - asbóthkinga

Az Y-generáció életkezdési válsága (ún. kapunyitási pánikja) az egyik leggyakoribb probléma, amivel megkeresnek minket. A jelenség összetett, sok háttértényezőből fakad, a specifikus családi háttértől kezdve a társadalmi-szociokulturális változásokig, a munkaerőpiac válság utáni nehézségeivel, az internet, az okostelefonok elterjedésével, és a külföldre vándorlás lehetőségével nehezítve. A következő két részes cikkünkben ezt a jelenséget próbáljuk egy kicsit körüljárni, beazonosítani a körülményeket, megnevezni a nehézségeket. Az Ötvenperc csapata egy új, pszichológiai témákat boncolgató műhely előkészítésében vesz részt: az első alkalom az önmegvalósításról és a reális elvárásokról fog szólni, amely nagyban érinti majd az Y-generáció tagjait is.

 
(kép innen)

Mi az az Y-generáció?

A nemzedékek elnevezése megkönnyíti az adott korcsoporthoz tartozó fiatalokat érintő nehézségek, hatások azonosítását. Az első megnevezett generáció az "elveszett nemzedék" (lost generation) volt, akik 1983-1900 között születtek, és az első világháború pusztító hatásai miatt kapták a nevet. Azokat, akik a Nagy Gazdasági világválság idején voltak fiatal felnőttek, "nagy nemzedéknek" nevezzük, utánuk jött a csendes vagy veterán-generáció (silent generation, 1920-1940) majd a "baby boom" generáció (1946-1964 között születettek). Az ezt követő X generációba azok tartoznak, akik az internet elterjedése előtt voltak gyerekek (1960-tól az '80-as évekig), az Y generáció pedig az ezredforduló környékén született korosztály, akik már gyakorlatilag beleszülettek az internet világába. A gyerekkorukat 2000 után kezdő nemzedék a Z-generáció vagy Alfa-generáció: a mai gyerekek is ezt a kohortot gazdagítják.

Az Y-generáció elsődleges jellemzője a különböző digitális technikai eszközök korlátok nélküli használata. A tipikus ezredfordulós gyereknek a szülei azt tanították, hogy bármi lehet belőle, és hogy akkor lesz igazán boldog, ha megvalósítja az álmait - csak mernie kell elég nagyot álmodni. A karrierépítés ezért különösen hangsúlyos számukra, és jobban ki is vannak téve a munkahelyi pszichológiai terrornak (az ún. mobbingnak), a munkahelyi stressznek. Az y-genes fiatal a fogyasztói társadalomba született bele, a márkahűség, az énreprezentáció, és az önmegvalósítás különösen fontos szerepet tölt be az életében.

(kép innen)

Az Y-generáció nehézségeiről mostanában egészen sokat lehet olvasni, sok új film is készül a témában (pl. a 2015-ös A Kezdő című, vagy a google-nél szerencsét próbáló páros a Gyakornokok-ban) - ami nem véletlen, mert az y-genes fiatatlok ezekben az években kezdenek el dolgozni, és mivel a társadalom olyan nagy részét teszik ki, mint utoljára a baby boom-generáció, ezért igen sokakat érintő kérdésről van szó. A fent említett filmek sajnos nagyjából megakadnak az ezredfordulós fiatalokkal szembeni elcsépelt sztereotípiáknál és előítéleteknél ("sosem néz fel a telefonjából" - "képtelen bármit elintézni - "még a cipőfűzőjét is egy okostelefon appal próbálja bekötni" háromszögre építkeznek), ami azért is kár, mert a munkaerőt foglalkoztató X generáció nagy előítéleteket táplál a "digitális bennszülöttekkel" szemben. Tegye fel a kezét az a huszonéves, aki nem hallotta már legalább százszor azt a mondatot, hogy "Te biztosan el sem tudod képzelni, hogy milyen volt, amikor nem volt internet". A kezdeti munkavállalást nem könnyítik meg ezek az előítéletek, de az Y generációnak ennél nagyobb problémákkal is szembe kell néznie.

Az Y-generáció (Millennials) éli meg a legnagyobb stresszt az amerikai kutatás szerint

1. Gazdasági válság, munkabizonytalanság Twitter's Money With Wings

A 2008-as gazdasági világválság hatása még évekkel később is érződött a munka világában: legérzékenyebben talán éppen azokat érintették, akik 2008 utáni időszakban kezdték el a felnőtt létet, és kénytelenek voltak a válság következtében beszűkült munkalehetőségekből válogatni, elfogadni a rosszabb munkafeltételeket.A fent említett önmegvalósítási és karrierépítési vágyhoz ez nem illeszkedik éppen jól, ezáltal hatalmas stresszt okozva a fiatal munkavállalóknak. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) minden évben készít egy nagy stressz és egészség-felmérést, a 2015-ös nagy stresszfelméréséből kiderül, hogy egyrészt az y-gen tagjai sokkal nagyobb stresszt élnek meg, mint más kohortok, másrészt, hogy a legnagyobb stresszfaktort a pénz, a munka és a gazdaság állapota jelenti. 

 A leggyakoribb stresszor a pénz, amit a munka és a gazdasági félelmek követnek

2. A munkakeresés nehézsége vs. a lehetőségek tárháza Microsoft's Electric Light Bulb

Hiába készítenek fel az egyetem/főiskola alatt arra, hogy a munkaerőpiac kemény dió, és hogy gyakorlatilag mindenhol túlképzés van, tehát nehéz munkát találni - mindig dolgozik az emberben a kognitív torzítás, hogy "oké, hogy ez a statisztika, de ez rám biztosan nem vonatkozik". Másrészt a sok egyetemet/főiskolát végzett fiatal miatt egyre kisebb a jelentősége a papírnak,és egyre nagyobb hangsúlyt kap maga a munkahelyi teljesítmény az első, kritikus időszakban, ami talán még nagyobb stresszt okoz. Manapság a munkahelyek és munkaterületek közötti átjárhatóság is megnőtt: míg a baby boom-generáció tagjai jellemzően 2-3 munkahelyen dolgoznak aktív éveik alatt, az ipszilonosok csak ez első öt évben kb. ennyiszer váltanak munkahelyet. Így a fiatal munkavállalók jogosan érezhetik azt, hogy rengeteg lehetőségük van, viszont elég gyorsan beugrik a "biztosan jól döntöttem?" kérdés, ami növeli a streszszintet, szinte bénítóan hat az emberre. A soha-vissza-nem-térőtől, a kihagyott életektől való félelemek neve is van: FOBO (fear of better options, vagyis a jobb lehetőségektől való félelem).

(kép innen)

3. Az egyetem elhagyása és a felnőtté válás Emoji One's Graduation Cap

Bár az egyetem vége felé, a tizedik-tizenkettedik vizsgaidőszakon túl már sokan alig várják, hogy elkezdhessék a "nagybetűs életet", hogy dolgozni kezdjenek, hogy végre legyen pénzük másra is, mint májkrémes kenyérre, hogy a bennük tomboló kreatív energiákat végre felhasználhassák - az első ledolgozott év után kevesen gondolják, hogy a munkához fűzött összes reményük és elképzelésük bevált. A diákélettel járó hektikus, felxibilis napirend után a "nyolctólnégyig" (ami persze igazából nyolctól-kilenctől ötig-hatig-hétig is eltarthat) váratlanul övön aluli lehet, főleg ennek a generációnak, akik online élik az életük felét, és simán dolgoznak otthonról is. Ehhez a változáshoz, úgy tűnik, még nem nagyon alkalmazkodott a munkaerőpiac: ritka az olyan munkahely, ahol a kötött munkaidő helyett a flexibilis munkaidőt preferálják, és gyakoribb az, hogy bár este hat-hétig is bent kell lenni, elvárják, hogy a munkahelyi e-mailre még 8 után is érkezzen válasz. Ez viszont a személyes szabadság, a rekreációra fordítandó szabadidő egy durva korlátozása, amit sokan nem ismernek fel, és úgy érzik, muszáj még keményebben dolgozniuk, akár a szabadidejükből is komoly részt áldozva, hogy közelebb kerüljenek az áhított önmegvalósítás felé.

4. VetélytársakMicrosoft's Man  Microsoft's Womanmunkatársak

Az APA fent említett kutatásából kiderül hogy azok az emberek, akik emocionális támogatottságban részesülnek, jobban tűrik a stresszt, kevésbé érzik annak egészségkárosító hatásait. Míg az egyetem alatt az ember maximum a jobb jegyekért, nagyobb elismerésért verseng csoporttársaival, akik közül jellemzően jó barátai is kikerülnek, a munkahelyen már jóval nagyobb a verseny, kevésbé támogatóak egymással az munkatársak, nem érzi már annyira biztonságban magát az ember. "Ha én nem végzem el, elvégzi helyettem más: ezt nem hagyhatom" - így lesz az ártatlan munkatársakból ellenfél.



Az érzelmi támogatottság ereje: kevesebb stresszt élnek meg, kisebb mértékben depressziósak a támogatottak

5. Megváltani a világot  megvalósítani önmagam

A huszonéves korosztály sajátja a világmegváltási kedv, a nagyra törő tervek, ez minden kohortra jellemző (elég, ha csak a baby boom generáció hippijeire gondolunk), viszont először az Y generáció esetében kapott az önmegvalósítás ekkora hangsúlyt. Az ezredforduló környékén születettek azt tanulták az iskolában, azt látták a tévében, és jó esetben azt hallották a szüleiktől, hogy bármilyen hivatást választhatnak, bármiben sikeresek lehetnek - ha keményen dolgoznak, és áldozatokat hoznak, elérhetnek bármilyen célt. Semelyik korábbi generáció nem hallgatta meg ennyiszer azt, hogy ha boldog akarsz lenni, valósítsd meg az álmaid, ami önmagában egy rendkívül pozitív, támogató üzenet, azonban könnyen átfordul egy másik, ártó üzenetbe: ha nem valósítod meg az álmaid, nem lehetsz boldog, ami érthető módon hatalmas emocionális distresszt okoz, és melegágya a szorongásnak, az ember önmagával kapcsolatos mély bizonytalanságának.

6. Menjek vagy maradjak? Google's Airplane

Soha nem volt még ennyire "kicsi" a világ, soha nem volt ennyire könnyű külföldre költözni, mint az elmúlt pár évben - nem csoda hát, hogy az ezredfordulósok egyik jellemzője a nagymértékű mobilitás. Külföldön szerencsét próbálni hatalmas élmény, és sokak számára nagyon vonzó alternatíva, de rengeteg bizonytalansággal is jár: otthon, biztonságos légkör, kevés lehetőség, kevesebb fizetés vagy külföldi, bizonytalan lét, ahol viszont több a munkalehetőség, jobb az életszínvonal. A helyzetet nagyban nehezíti, hogy nagyon ritkán esik szó a migráció árnyoldalairól: például az újrakezdés nehézségeiről: a magányról, az izolációról, a kulturális különbségekről, a kívülállóság érzéséről; sokkal inkább az szokott lenni az üzenet, hogy otthon maradni béna, külföldre menni menő, és egyszerű: előtted az egész világ, miért maradnál otthon? Az ellenérvek viszont igenis fontosak, és nem lehet őket lesöpörni az asztalról. Felelős döntés ez, amit érdemes jól átgondolni.

 gypsys2-paulcapra-photo-by-paul-capra
(kép innen)

7. Külföldi lét Google's Statue of Liberty

Ha valaki a külföldre költözés mellett dönt, nagyon fontos, hogy tisztában legyen vele, hogy bizonyos szempontból nehezebb lesz kint, mint itthon - tapasztalataim szerint ez nagyon kevésszer előzi meg a külföldre költözés döntését. Kint aztán meg kell tudni küzdeni a "különléttel", a hirtelen felnőtté válással, a rengeteg felelősséggel, és első sorban a magánnyal, miközben ezeket a nehézségeket az itthon maradt barátoknak és a családnak nagyon nehéz tolmácsolni, mivel segíteni úgysem tudnak. Dolgozik is a kognitív disszonancia-redukció rendesen ("Miért jöttem külföldre, ha rosszul érzem magam? -> Igazából nem is érzem rosszul magam, nagyon jól érzem magam! Jól kell, hogy érezzem magam" Máris egy önostorozó üzenet.) Valószínűleg egyébként innen jön a "külföldön kolbászból van a kerítés" hiedelme is, hogy az már nem jut el az otthon maradtak felé, hogy mennyire kemény külföldön gyökeret ereszteni. Nagyon ajánlom ebben a témában a vs.hu dokumentum-sorozatát, a Mit ér meg? videók jól árnyalják a külföldi léttel kapcsolatban őrzött elképzeléseinket. 

 

Mindegyik generációnak megvannak a saját nehézségei, szembenállása a korábbi generációkkal. Az Y-generációra a kiugró stressz-szint és a nagymértékű szorongás jellemző, aminek megelőzésében fontos, ha be tudjuk azonosítani a körülményeket, amik ezt okozzák. A legfontosabb üzenet, hogy  "nem vagy egyedül", mások is küzdenek ezzel, és bár mindenki igyekszik a külvilág felé a sikeres, gondtalan, laza imázst mutatni (nagy segítség ebben a közösségi média), rengetegen szenvednek a folytonos bizonytalanságtól, a stressz hatásaitól. 

A következő részben az Y-generáció magánéleti problémáiról lesz szó. A téma iránt érdeklődőknek meleg szívvel ajánlom az önmegvalósítás vs. kiégés témával foglalkozó előadást (nem csak y-geneseknek!), ahol az Ötvenpercesek is képviseltetik magukat. 

Az infografikák az American Psychology Association tanulmányából származnak.

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

 

Források:

https://www.apa.org/monitor/2015/04/money-stress.aspx

http://www.pewsocialtrends.org/files/2010/10/millennials-confident-connected-open-to-change.pdf

STRESS IN AMERICA: Paying With Our Health. February 4, 2015 http://www.apa.org/news/press/releases/stress/2014/stress-report.pdf

Psychology Today: Why Millennials Are so Stressed—and What to Do about It. https://www.psychologytoday.com/blog/the-gen-y-guide/201509/why-millennials-are-so-stressed-and-what-do-about-it

Business Insider: It's official: millennials are the most stressed-out generation. http://uk.businessinsider.com/millennials-are-the-most-stressed-out-2015-2?r=US&IR=T

Kushlev, K., W. Dunn, W. E. (2010): Affective Forecasting: Knowing How We Will Feel in the Future. University of British Columbia. 

komment

Kosok: pár birka és két morcos ember tanai emberségről és szeretetről

2016. január 07. 09:29 - asbóthkinga

Egy izlandi filmdrámáról írni egy életvezetési tanácsadással foglalkozó szervezet blogján már önmagában elég indokolatlannak tűnhet - pláne ha ezt az izlandi filmdrámát majdnem egy hónapja, december 10-én mutatták be Magyarországon - de ha csak egy dologgal kéne bizonyítanom ennek a posztnak létjogosultságát, az az, hogy egy hónappal a premier után, szerda este 7-kor a Toldi moziban való vetítésen sokszor több ember ült, mint amennyi kint iszogatott. 

Szóval maradjunk annyiban, hogy a Kosok-ról írni kell, de nem is csak ezért, hanem mert egy mélységesen emberi és szívmelengető film ez az izlandi, egyáltalán nem emberi, és kicsit sem szívmelengető táj díszletei között.

kosok1.jpg

Két testvér, Gummi és Kiddi egymás szomszédságban élnek egy izlandi tanyán, mindketten díjnyertes birkák tenyésztésével foglalkoznak, és 40 éve nem beszélnek egymással - Kiddi terelőkutyájával tartják a kapcsolatot, aki az egymásnak tőmondatokban írt leveleket hozza-viszi, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint ahogy a levelek maguk születnek - ami mellesleg valószínűleg minden 2 évben egyszer történik meg. Az egyik testvér, Gummi lassú tempójú de szerethető életet él, mindent szépen rendben és tisztán tartva maga körül, évtizedes szokásaihoz ragaszkodva háza '70-es évekbeli díszletei közt - Kiddi a lobbanékony, az iszákos, a rendetlen és az agresszívabb is. Hogy ők ketten miért nem beszélnek egymással, az nem derül ki, de történik némi utalás arra, hogy még a szülők miatt bontakozhatott ki a konfliktus. És bár gyakran nevet fel a néző a filmen, hiszen mennyire aranyos/nevetséges/cuki az, hogy ennyire komolyan veszik a népi állatukat, a birkát, hogy milyen párbeszédek zajlanak köztük, hogy hogyan élnek, és mennyire maguknak való emberek - azonban már a kosszépségverseny díjátadóján is érzékeljük, hogy vicc ide vagy oda, ezek komoly emberi érzelmek, és igenis fáj másodiknak lenni, pláne egy ponttal lemaradni a rivális testvér mögött.

kosok2.jpg

Egyszóval a humor mellett azért ott van a komolyság is, és ez a kettősség csak nő, amikor kiderül, hogy az egyik birka egy gyógyíthatatlan betegség, a súrlókor tüneteit mutatja, ami miatt a testvérpár és a környező tanyák nyájait is ki kell irtani. Addigra az ember már pont felfogta, hogy ezeknek az embereknek ez az életük, bármilyen nevetséges is legyen ez a toldiban pattogatott kukit majszolva - és a nyáj elvesztése gyakorlatilag egyenértékű a célok, az értelem, az élet elvesztésével is.

Grímur Hákonarson rendező egy másodperc szájbarágás nélkül, könnyeden, lassan, de lendülettel vezet ezen az úton, aminek a végén a nézőnek esze ágában sincs megkérdőjelezni Gummi és Kiddi életét, érzelmeit, prioritásait, de nem érzi magát hülyén amiatt sem, hogy az elején (valljuk be) kedvesen kinevette egész Izlandot. Sőt, a film elérkezik arra a pontra, ahol a karakterek már annyira hozzánk nőnek, hogy minden egyes porcikánkkal azon izgulunk, hogy jó legyen nekik.

kosok3.jpg

Visszatérve arra, hogy ez miért lehet bármennyire releváns az Ötvenperc blogján - mert tök mindegy, hogy ezek az emberek pont birkákat tenyésztenek, és nem céget igazgatnak, embereket gyógyítanak, országot vezetnek, vagy gyereket nevelnek - szeretettel és szívvel csinálják, és pont ezért sokkal hihetőbb a néző számára, hogy ez az életük, ez a legfontosabb dolog számukra; hihetőbb, mint egy kiégett cégvezető vagy egy gyerekeket utáló tanár, akivel kapcsolatban pont azt nem lehet érteni, hogy miért csinálja, ha már nincs benne a szíve és a lelke. És a két testvér között is, akik 40 éve nem beszélnek már egymással, (vagy ha igen, akkor is gorombaságokat), abban is több a szeretet, és több az emberség, mint amennyit mi bármikor megengedünk magunknak másokkal szemben. Ha valamit, akkor ezt érdemes megjegyezni a Kosok-ból, és jó mélyre eltenni, hiszen ha Gummi és Kiddi, az öreg izlandi testvérpár meg tudják valósítani ezt úgy, hogy évtizedek óta nem beszélnek egymással, akkor nekünk is sikerülhet.

(A képeket a film trailer-jéből szedtem.)

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

komment

Az elbukott újévi fogadalmak pszichológiája: 5 probléma és 5 megoldás 2016-ra

2015. december 31. 20:41 - asbóthkinga

Az újévi fogadalmakról mindenkinek van véleménye. Valaki utálja őket, direkt nem támaszt magával szemben elvárásokat a jövő évre; van, aki megesküszik, hogy utálja őket, de titokban tesz pár fogadalmat; van, aki szeretné, hogy működjenek, de kissé szkeptikus; és vannak, akik megrögzött újévi fogadalom-tevők. Főleg ez utóbbi csoportnak van egy rossz hírünk: az újévi fogadalmakat 8%-ban sikerül csak betartanunk a felmérések szerint. De miért van ez így, és mit tudunk tenni annak érdekében, hogy saját magunknak tett ígéreteinket betartsuk, és ne kelljen 2016 szilveszter éjszakáján lemondóan leporolnunk a 2015-ös listát, és egy az egyben átmásolni a 2017-re tett fogadalmainkhoz? Lássuk hát az újévi fogadalom-mumust.

(via)

Miért nem működnek az újévi fogadalmak?

 

1. Az emberek irreális elvárásokat támasztanak magukkal szemben.

Fogyni akarna, letenni a cigarettát, spórolni, több időt tölteni távoli rokonságával? Segíteni másoknak, kedvesebbnek és türelmesebbnek lenni, élvezni az életet és többet nevetni? Mindkét kérdéskör szép célkitűzés, de mindkettővel kapcsolatban egy-egy általános hibába eshetünk. Az fogyás-egészséges életmód-spórolás témával kapcsolatban az a baj, hogy irreálisan kevés időt hagyunk magunknak a célok megvalósításához. Nem lehet 3 nap alatt lefogyni, vagy 2 hét alatt összespórolni egy ibizai nyaralás költségét. Az élet élvezete-másokon való segítés tengellyel a probléma az, hogy ezek nagyrészt kívülről, a társadalom felől érkező nyomásra fogalmazódik meg bennünk, bármennyire szeretnénk, nehezen tudjuk internalizálni ezeket a célokat - és ha nem érezzük eléggé magunkénak, elég gyorsan kifogy a motiváció és a tenni akarás is.

2. Az újévi fogadalmak a halogatás formái.

A halogatás rémkép mindannyiunk számára, és a pszichológiában egy gyakran kutatott terület. Az újévi fogadalmaknak már a megfogalmazásában is benne van minden, ami gyakorlatilag arra predesztinál, hogy ne teljesítsük be magunkkal szemben támasztott elvárásainkat. "Majd 2016-ban lefogyok". Az, hogy ez a 2016 konkrétan holnap kezdődik, és "sok lencse=sok pénz" ide vagy oda, de ha megfogadtuk, hogy 2016-ban egészségesen étkezünk, akkor lehet, hogy nem fér bele az a csülökbőrke - egyszóval ritkán látszik a megvalósításban: "Van egy évem rá".

(via)

3. A "hamis remény-szindróma"

Tegyük fel, hogy az összes irreális elvárást, amit magunkkal szemben támasztottunk, sikerül megvalósítanunk. Az egyik leggyakoribb újévi fogadalom például az egészséges életmódra való váltás: tegyük fel, hogy ezt sikerül 2016-ban visszaesések nélkül véghezvinni, de mégsem érezzük annyira fantasztikusan magunkat, amire akkor gondoltunk, amikor kitűztük e célt. Hiába vesszük elő a 2015 év végi papírunkat, nem lesz a "megígérem, hogy 2016-ban egészségesen fogok enni" mellé írva, hogy "és ettől azt várom, hogy boldogabb legyek, sosem látott mennyiségben és minőségben élvezhessem a szociális kapcsolataim, sikeresebb legyek a munkámban és kevesebbet veszekedjek a családommal" - mégis vagy az elején, vagy útközben hozzácsapódik ez az elvárás, hogy minden sokkal jobb lesz tőle. 

4. Próbáld ki ezt diétát! Ez a nő 3 nap alatt 20 kg-tól szabadult meg!

Igen, talán most nevetünk ezen, mégis, néha egészen könnyen becserkésznek az ilyen hamis ígéretek, könnyű módszerek - és ha ezekre gondolunk, joggal várhatjuk, hogy az újévi fogadalmakat nem lesz nehéz megvalósítani, pedig de: minél nagyobb célt állítunk magunk elé, annál nagyobb lesz a küzdés, ez sajnos a világ törvényszerűségei közt előkelő helyen szerepel.

(via)

5. Sok újévi fogadalom, egységnyi akarat és kitartás.

Fogadalmaink tengerében csak egy apró tényezővel nem számolunk, egy dologra nem gondolunk, amikor összeállítjuk a 2016-ra vállalt változásaink listáját: azzal, hogy komoly akarat és kitartás kell azoknak megvalósításához. Ennek a két fontos tényezőnek pedig nem tesz jót az, ha több nagy vállalást teszünk az új évre, mert a koncentrációnk és a cél iránt érzett eltökéltségünk több irányba morzsolódik, míg aztán egyikhez sem lesz elég az energiánk és a kitartásunk, hogy megvalósítsuk.

 

Milyen szempontok figyelembe vételével alakítsuk tehát 2016-os újévi fogadalmainkat?

 

1. Az első szempont egyértelmű, de nem lehet elégszer hangsúlyozni fontosságát: ne támasszunk irreális elvárásokat magunkkal szemben. És ha csak egy újévi fogadalmat tesznek, akkor legyen ez az. Már mi is ejtettünk szót róla, gyakran felmerül játékalkalmaink során is, hogy főleg a közösségi média közvetítésével naponta szembesülünk olyan képekkel, idolokkal, amelyeknek elérése sokunk számára lehetetlen. Szerencsére erre a közösségi média is kezd ráébredni, reméljük, ha már 2015-ben ébredezik az instagram népe, 2016 arról fog szólni, hogy tudatosítsa a sokszor hamis képet, amit mint vágyott imázs tár elénk.

2. Mint fent már említettem, a halogatás gyakori jelenség és kemény dió. Ha legalábbis tisztában vagyunk azzal, hogy mik azok az elvárások, amiknek meg tudunk felelni, és csak olyanokat támasztunk magunkkal szemben; ha hagyunk magunknak időt, és ütemtervet készítünk magunknak, akkor jó úton járunk afelé, hogy ne essünk bele pató pál úr hibájába. Ha mégis előfordul, akkor viszont érdemes megkérdezni magunktól, hogy mi lehet halogatásunk oka, ahelyett, hogy rögtön önvádló módon bűntudatot gerjesztenénk önmagunkban.

(via)

3. Érdemes egy kis időt szentelni arra, hogy komolyan végiggondoljuk, min szeretnénk változtatni a következő évben. (Ehhez kiváló keretet ad az Éviránytű teljesen ingyenesen letölthető füzetkéje - melegen ajánljuk!) Ezeket érdemes leírni, és csak utána megfogalmazni ezekből célokat, fogadalmakat. Így pont megfordítjuk cél->hatás irányt, és előbb gondolkodunk el azon, hogy mi az, ami igazán zavar, ami másként kéne, hogy működjön a következő évben, és ezekből generálunk célokat.

4. Ahhoz, hogy elérhessük a nehéz, távoli célokat, sokszor egészen nagy változásokat kell alkalmaznunk - a jól bevált diétás példánál maradva nem elég mondjuk az otthon felhalmozott csokikészletet az unokaöccsnek ajándékoznunk - egy másik típusú gondolkodást kell elsajátítanunk, ami azzal kezdődik, hogy az egészet nem büntetésként, hanem az önmagáért való örömként éljük meg. És ez nem csak a diétás problémakörre igaz, hanem minden kitűzött célra, amit mi a pszichológiai tanácsadásaink során is gyakran hangoztatunk: már maga a változás, a célhoz vezető út is öröm - nem könnyű, de jutalmazó.

5. Roy Baumeister szociálpszichológus régóta kutatja az akaraterő jellemzőit, és arra jutott, hogy bár az akaraterő nagyjából velünk született konstruktum, fejleszteni és építeni lehet. De ha már mindenképpen rövidebb távon szeretnénk eredményeket elérni, akkor érdemes a fogadalmak óceánjából egyet kiválasztani, és arra koncentrálni összes akaratunkat és kitartásunkat.

 

Sok sikert kívánunk a 2016-os évre, remélem, ezzel a pár támponttal könnyebb lesz összeállítani a 2016-ban reálisan megvalósítható fogadalmak listáját. Tartsanak velünk az új évben is, kövessenek minket facebookon, az instagramon, írjanak nekünk, keressék fel weboldalunkat!

 malac.png

Források:

https://www.psychologytoday.com/blog/wired-success/201512/why-do-we-fail-keep-our-new-year-s-resolutions

https://www.psychologytoday.com/blog/wired-success/201512/why-do-we-fail-keep-our-new-year-s-resolutions

http://apa.org/monitor/jan04/solutions.aspx

http://www.research.utoronto.ca/why-cant-i-keep-my-new-years-resolution/

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

komment

Hogyan beszéljünk a párizsi tragédiáról gyerekekkel? 5 támpont 4 korosztály szerint

2015. november 16. 09:16 - asbóthkinga

A párizsi támadások megrázták a világot: alapvető kérdéseket vetnek fel,  fenyegetve érezzük értékeinket és a világrendet, felkészítjük magunkat gyökeres változásokra, keressük a miérteket és a hogyanokat. Ha a dolgok mögé szeretnénk nézni, megérteni az előttünk átalakuló világ folyamatait, érdemes a pszichológiához fordulnunk. Mi, az Ötvenperc tagjai fogunk még ezzel foglalkozni, most mégis először egy fontos gyakorlati kérdést veszünk elő: mit mondjunk a gyerekeknek a párizsi terrortámadás kapcsán, hogyan beszéljünk nekik ezekről?

Először is: nagyon fontos a szülőknek elfogadniuk, hogy az egészen kis gyerekek is azonnal megérzik, hogy valami megváltozott az aggódó, elharapott beszélgetésekből,  az otthoni megváltozott hangulatból, növekvő feszültséget és félelmet éreznek szüleiken. Mégha nem is értik, hogy mi megy a TV-ben, vagy miről beszélnek a rádióban, a szüleik reakciójából azonnal megérzik, hogy valami történt, és ez a valami félelmetes és rossz.

Tehát az, hogy a "gyereknek nem mondunk semmit, hogy védjük" természetesen nem opció. A beszélgetés célja az, hogy a gyerek ne érezze a saját világát fenyegetve azáltal, hogy a félelmet nem tudja a helyére rakni, és hogy ne úgy kelljen vele küzdenie, hogy nem beszéltek neki róla. A cél, hogy a gyerek érezhesse, hogy tenni tud a félelme ellen: vannak megküzdési stratégiák, amiket egyébként ha korán elsajátít, sikeresen alkalmazza majd a jövőben is. 

Először nézzünk 5 szempontot a beszélgetéshez, majd támpontokat korosztályra lebontva.

1. minél hamarabb, annál jobb

Ne késlekedjenek a gyerekkel való beszélgetéssel. Minél tovább érzi a gyerek a fenyegetettséget és a titkot, hogy valami történt, amiről neki nem szabad tudnia, annál nehezebben küzd meg vele. A legjobb, ha a szüleivel beszélhet ezekről a dolgokról, akik nyugodt, biztonságos körülmények között hagyják, hogy ő bármit kérdezhessen, és megérthesse, ami történt.

2. nyugodt beszélgetés

A gyerekek könnyedén átveszik szüleik szorongásait: ha idegeskedve, ingerülten beszélnek velük, a gyerekekben nő a szorongás. A legjobb, amit tehetnek, ha nyugodt légkört teremtenek, és időt szánnak a gyerek kérdéseire.

3. nem kell mindent tudni

Legyenek megengedőek magukkal kapcsolatban: az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban nagy változásokat élhetünk meg, változik a világnézetünk, a világrendünk, hozzáállásunk dolgokhoz, és alapvető gondolataink is. Ne tegyenek tehát úgy a gyerek előtt, mintha kész megoldásaik lennének, és ne akarják lesöpörni az asztalról a problémát.

4. vegyék komolyan a gyerek gondolatait

Hagyják, hogy kérdezzen, hogy gondolkodjon a dolgokon, hogy kimondhassa a gondolatait, és kérdezzenek vissza nyugodtan. Fontos, hogy hagyjanak időt arra, hogy megeméssze a hallottakat, onnantól kezdve, hogy beszéltek róla, a gyerek dolgozni fog rajta a saját tempójában. Fontos, hogy mondják el a gyereknek, hogy ha később ismét beszélni szeretne róla, akkor van rá lehetősége.

5. biztonság

A legfontosabb persze, hogy éreztessék, mondják el a gyereknek, hogy a szülei mellett biztonságban van, hogy együtt maradnak, és nem fognak elszakadni egymástól. Próbáljanak nyugodt körülmények között beszélni vele, ha ez mégsem megy, mondják el neki, hogy Önök most szomorúak, de nincs nagy baj.

Nézzük korosztályra lebontva.

1. óvodáskorú gyerekek: ez az egyetlen korosztály, ahol óvatosan kell bánni ezzel a beszélgetéssel. Ebben a korban a gyerekekre az ún. mágikus gondolkodás jellemző, vagyis könnyedén találnak összefüggéseket olyan dolgok között, ahol valójában nincsenek; összemossák a tényeket félelmeikkel és fantáziáikkal. Hagyják, hogy kérdezzenek, ha szeretnének, de a legfontosabb ebben a korban nem is az, hogy tényekkel lássák el az óvodás korú gyereket, hanem, hogy ők a lehető legjobban biztonságban érezhessék magukat.

2. alsós általános iskolás korú gyerekek: Ennél a korosztálynál hagyhatjuk, hogy ő vezessen minket; ebben a korban a tények és a tudás fontos, és meg tudják nyugtatni a gyereket. Természetesen ne terheljék felesleges, rémisztő tényekkel őket, csak, ha külön rákérdeznek (pl. hogy hány ember halt meg). Vegyék komolyan a gondolataikat, és a félelmeiket, de beszéljenek nekik arról is, hogy egy ilyen tragédia nagyon ritkán történik meg.

3. felsős általános iskolás korú gyerekek: Ők már önállóbban dolgoznak ezzel kapcsolatban, de ne feltételezzék, hogy úgy gondolkoznak erről, mint önök. Sok félelem, világgal kapcsolatos bizonytalanság lehet bennük, amit nem is tudnak feltétlenül megfogalmazni. Nem kell direkt előhozni a témát, vagy külön direkt leülni velük beszélni, itt leginkább az a fontos, hogy tudják a gyerekek, hogy fordulhatnak a szüleikhez, és ismét: hogy biztonságban vannak.

4. gimnazista korú gyerekek: Ebben a korban biztosan olvasnak róla a közösségi médiában és beszélnek a társaikkal. Egy gimnazista korú gyerek magától valószínűleg nem nagyon akar majd beszélni a témáról, és ha a szülő előhozza, inkább azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Érdemes akkor előhozni a témát, ha valamit együtt csinálnak, hogy ne érezze a gyerek beleerőltetve magát a beszélgetésbe. Fontos vele érinteni a közösségi média torzításait, hogy nem érdemes a facebookon olvasott dolgokat egy az egyben elhinni: így erősíteni lehet a kritikai gondolkodását, és érinteni lehet az erőszak témáját is. Mindig hagyni kell, hogy megfogalmazhassa a gondolatait, mégha ezek számunkra  furcsák vagy gyerekesek, akkor sem szabad ezt érzékeltetni vele.

 

Reméljük, ez a pár gondolat ad némi támpontot a gyerekekkel való beszélgetéshez. Ha bármilyen kiegészítést tennének, vagy esetleg elmesélnék, hogy Önök hogyan beszéltek a gyerekükkel, osszák meg velünk!

A képek Leonid Afremov imresszionista festményei Párizsról.

Források:

http://time.com/4112751/how-to-talk-to-your-kids-about-the-attacks-in-paris/

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

komment

Anyám és más futóbolondok a családból (2015) - egy többgenerációs magyar történet

2015. november 10. 16:01 - szabófanni

Fekete Ibolya Balázs Béla-díjas rendezőnő filmjét a Cortex Filmklub mutatta be október 27-én. A film után az alkotó és Novák Bálint pszichológus segítettek megválaszolni a film kapcsán felmerült kérdéseket.

A mai bejegyzésben egyrészt a nézők által felvetett pszichológiai szempontból érdekes kérdéseket szeretném összegyűjteni, másrészt a bennem felmerült gondolatokat is hozzá szeretném fűzni.

Egy kis ízelítő azok kedvéért, akik még nem látták a filmet: "Négygenerációs történet, amely az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő, Anya kilencven négy évet él és huszonhétszer költözik életében. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott nő végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Márpedig veszély mindig van: a 20. század viszontagságos eseményei elől rendre tovább kell állniuk. Át kell vészelni két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De mindez nem rontja a kedvüket, mindegy, hová veti őket a sors, a Partiumtól Budapesten át az Isten háta mögé. Hurcolkodnak át az életen, egymásnak vetett háttal, önfeledten." (port.hu)

anyam_es_mas_futobolondok_a_csaladbol_05.jpg

Kép innen.

A nézők által feltett kérdéseket két csoportra lehetett osztani: egyrészt érdekelte őket a demencia megelőzése, kialakulása, illetve az, hogy van-e köze a sok költözéshez, a stabilitás hiányához, másrészt a családi és társadalmi traumák feldolgozási lehetőségei és a következő generációk öröksége.

A demenciáról

A demencia általában a 60. életév után kezdődik, így az időskori pszichiátriai zavarok közé sorolható. Leggyakoribb és legismertebb oka az Alzheimer-kór. Arra a kérdésre, hogy vajon a főszereplő esetében van-e köze a demencia kialakulásának a sorozatos költözéshez és a stabilitás hiányához, a válasz: nincs. A demencia legfőbb kockázati tényezője a magas életkor. A megelőzésnek azonban nagy szerep juthat, mivel további koczkázatot jelent a magas vérnyomás, az elhízás és a cukorbetegség is.

A traumák feldolgozásáról

Nem csak olyan trauma öröklődhet generációkon keresztül, melyet a történelem viharai okoznak egy család életében. Ugyanilyen trauma lehet egy öngyilkosság vagy egy hozzátartozó korai elvesztése. A láthatatlan transzgenerációs traumákon alapul Bert Hellinger emélete és a traumák feloldására született a családállítás módszere. Hellinger megfigyelései alapján a feledésbe merült nehéz sorsok megismétlődnek a későbbi generációk életében, többször felbukkan ugyanaz a tragikus élettörténet. A családállítás módszerének gyógyító hatása abban rejlik, hogy a feledésbe merült nehéz sorsok újra a családi tudatba kerülnek vissza, ezáltal a nehéz sorsok is újra köthetőek lesznek azokhoz a családtagokhoz, akihez eredetileg tartoztak és felszabadul alóluk a következő generáció. 

anyam-es-mas-futobolondok-a-csaladbol_01.jpg

Kép innen.

Hogyan lehetünk boldogok a legnehezebb időkben is?

Számomra a film egyik legfontosabb karaktere a főszereplő férje volt, akit olyan embernek ismertünk meg, aki mindig derűs tudott maradni, a legnehezebb időkben is mosoly volt az arcán. Biztos mindannyian találkoztunk már ilyen emberrel. Ő az, akire a halála után is mosolyogva gondolnak vissza, mert annyi nevetést, tréfát csempészett a körülötte élők napjaiba, hogy biztosan mindenkinek van vele egy vidám emléke. Hogyan vélekedik a pszichológia az ilyen emberekről? Mi lehet a titkuk? A boldogság kutatásával a pszichológiának egy igen friss ága, a pozitív pszichológia foglalkozik. Kutatások alapján azt találták, hogy a boldogságszintünket 50 százalékban a genetikai örökségünk, 10 százalékban a körülményeink és 40 százalékban a szándékos viselkedéseink befolyásolják. Mit üzennek ezek a számok a boldogság receptjéről? Elsősorban azt, hogy nem mindenki egyforma mértékben hajlmaos a pozitív érzelmek átélésére: ez az amin a legkevésbé tudunk változtatni. Azonban a szándékos viselkedéseinknek majdnem ugyanakkora szerepe van, mint az öröklött tényezőknek: 40 százalékban a mindennapi szokásaink határozzák meg, mennyire érezzük magunkat boldognak. A legegyszerűbb mindennapi szokás, amivel tehetünk a boldogságunkért, az a testmozgás vagy például a másoknak való segítségnyújtás (Kapcsolódó cikkünk: Az önelfogadás fontossága - és még 9 szokás, ami a boldogságunkhoz járul hozzá). Emellett elengedhetetlen tisztában lennünk azzal, hogy a környezetünk számlájára csak 10 százalékban írható, ha szomorúak vagy éppen boldogok vagyunk.

606f5331a47669781c46efa53e5a231a.png

Kép innen. 

Összegzésként következzen nagyon röviden a saját véleményem a filmről:

Nagy élmény volt számomra, hogy a film egy szoktlan szemüvegen keresztül mutatta be a huszadik század történelmét és tette tapinthatóvá ennek a családnak az élményeit. Nem számítottam rá, hogy ennyit fogok nevetni, de végig éreztem: nem vígjátékot nézek. Pusztán a humornak azt a felszabadító jellegét adta át a film, ami valószínűleg a főszereplő egész életét áthatotta.

Ön látta már a filmet? Mi volt róla a véleménye?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Forrás: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Demencia
http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/orokseg-es-osszetartozas-a-csalad-rejtett-torvenyszerusegei

A Cortex Filmklub minden második héten hasonlóan izgalmas filmvetítésekkel és beszélgetésekkel vár minden érdeklődőt. Érdemes őket követni!

komment
süti beállítások módosítása