Gyakran olvashatunk párkapcsolati vagy családi problémákról, a barátságok nehézségeiről viszont ritkábban. Mit tehetünk azért, hogy barátságainkat hosszú időn át megőrizzük? Mit tehetünk akkor, ha úgy érezzük, hogy megromlott a baráti kapcsolatunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozunk a mai bejegyzésben.
Kezdjük először is azzal, hogy mit tehetünk azért, hogy barátságaink hosszú távon jól működjenek! Ha a barátainkra gondolunk, akkor leggyakrabban azok az emberek jutnak az eszünkbe, akiktől bármikor kérhetünk segítséget és akik ránk is mindig számíthatnak. Fontos, hogy a barátságnak ezen funkcióját ne hanyagoljuk el! Tegyünk érte, hogy a barátaink úgy érezzék, számíthatnak ránk, de fordítva is legyünk figyelmesek: adjunk nekik lehetőséget arra, hogy a segítségünkre legyenek és ezáltal a bizalmunkat és a megbecsülésünket is érezzék.
Még egy fontos dolog, amiben gyakran a barátainkra támaszkodunk, az az őszinte visszajelzés és kritika. Tudjunk mi is visszajelzést adni a barátunknak, de figyeljünk arra is, ha egy barátunk jelez nekünk vissza valamit. Ha figyelmen kívül hagyjuk a véleményét, vagy sértődéssel reagálunk, akkor valószínű, hogy legközelebb kevésbé szívesen lesz őszinte, ha kikérjük a véleményét.
A barátaink a társaink jóban és rosszban is. Azonban ne csak arra fektessünk hangsúlyt, hogy támaszt nyújtsunk a barátunknak, amikor bajban van: fontos ez is, de sokszor még többet jelent a másik számára, ha az örömeiben és sikereiben is egyformán tudunk vele osztozni.
Végül, de nem utolsó sorban, a barátságnak természetes velejárója a konfliktus. Értékeljétek, hogy nem egyezik mindenben a véleményetek és igyekezzetek tisztelettel lenni a másik iránt, ha a nézeteitekről van szó. Ne féljetek attól, ha nem értetek egyet. Ha megtanuljátok kezelni a félreértéseket, akkor máris sokkal nagyobb esélyetek van arra, hogy a kapcsolatotok hosszú életű legyen.
Folytatni, vagy lezárni?
Természetüknél fogva a baráti kapcsolatok, mint minden emberi kapcsolat, dinamikusan változnak és fejlődnek, ahogy a személyiségünk is folyamatosan alakul. Nem csoda, ha egy idő után más és más emberekkel találjuk meg legjobban a hangot.
Még ha egy barátságunk nem is működik már jól, eltávolodtunk egymástól, vagy úgy érezzük, hogy a köztünk kialakult konfliktusok nem megoldhatóak, akkor is nehezünkre eshet a kapcsolat lezárása. Ha egy rosszul működő kapcsolatot hosszú távon nem tudunk lezárni, akkor érdemes lehet elgondolkodni rajta, hogy mi gátol meg bennünket ebben. Kialakulhat egyrészt az az érzés bennünk, hogy a barátainkhoz kötelező hűnek maradni, a kapcsolat lezárását pedig egyfajta árulásként, cserbenhagyásként láthatjuk. Dolgozhat bennünk az a remény, hogy a körülmények változásával idővel majd javul a kapcsolatunk, vagy reménykedhetünk abban, hogy a másik ember változik meg. Az önértékelésnek is fontos szerepe lehet. Ha azt gondoljuk, hogy “nem érdemlünk meg” jobb barátokat, akkor benne ragadhatunk egészségtelenül működő baráti kapcsolatokban attól félve, hogy sosem találunk másik barátokat.
Ha a baráti kapcsolat folytatása mellett döntünk és szeretnénk helyrehozni a viszonyunkat, akkor kiemelten fontos őszintének lennünk saját magunkkal és másikkal is. Érdemes ilyenkor beszélni arról, ha esetleg megbántottátok egymást, tisztázni, ha valami rosszul esett és amit másképp szeretnétek alakítani a jövőben.
Ha te vagy az, aki ad még egy esélyt a másiknak egy barátságban, akkor saját magaddal azért fontos őszintének lenned, mert csak te tudod megítélni, hogy mennyi ideig érdemes várnod például arra, hogy a barátod változtasson valamin, több időt fordítson a barátságotokra, stb. Egy barátság is akkor tud jól működni, ha a felek egyformán foglalkoznak vele és nagyjából egyenlő energiával dolgoznak a működésén.
Egy kapcsolat lezárása mellett dönteni nagy csalódás lehet. Fontos azonban emlékezni arra, hogy nem minden barátságnak kell feltétlenül egy életre szólnia. Vannak köztük olyanok is, amelyek csak az életünk egy bizonyos szakaszát kísérik végig, később pedig már nem fenntarthatóak. Egy barátság lezárásakor érdemes törekedni arra, hogy elkerüljétek a másik rosszindulatú vitába fulladó hibáztatását (hiszen ezzel senki sem nyer), ehelyett igyekezzetek az egymás iránti tiszteletet megtartani és őrizzétek meg a sok-sok emléket, boldogságot, amit a barátotoknak köszönhettek. Ezek az értékes pillanatok egy életen át gazdagítanak benneteket.
Végezetül három tudományosan vizsgált érdekességet gyűjtöttem össze a barátságokról, ezekről az alattuk lévő linkeken olvashattok angolul, de ha érdekelne benneteket valamelyik téma ezek közül bővebben magyar nyelven, akkor írjatok nekünk!
1. Van-e férfi és nő között barátság? Az egyéni vélemények általában megoszlanak, a kutatók szerint azonban nem. Feltéve persze, hogy az ellenkező nemhez vonzódunk - ez esetben ugyanis a kutatások szerint a szó legszorosabb értelmében vett barátságról csak a saját nemünkhöz tartozó személlyel beszélhetünk. (Kivételek mindig lehetnek, a kutatási eredmények általában a nagy többségre vonatkozó, illetve átlagos tapasztalatokat közvetítik.)
2. Egy szerelem = két barátság? A kutatási eredmények alapján úgy tűnik, hogy egy párkapcsolat átlagosan két szorosabb barátság vagy családi kapcsolat meglazulásával jár együtt hosszú távon. Átlagosan 5-6 emberrel (barát vagy családtag) tartunk szoros kapcsolatot, a párkapcsolatban élők esetében megfigyelhető, hogy ez a szám eggyel lecsökken.
Beyoncé új albumának megjelenéséről csak az nem hallott, aki egy kő alatt élt az elmúlt egy hónapban, vagy kihúzta az internetet (vagy – engedjük meg – nem érdeklődik egyáltalán az effajta zene iránt), ugyanis hatalmasat robbant, amikor megjelent a Lemonade. Az énekesnő már többedszerre tesz tanúbizonyságot róla, hogy hisz a meglepetés erejében, hiszen tudatosan kerülve bármilyen utalást, felvezetést vagy marketinget, egyszer csak kirakta a Tidal-re az albumot, és egy kísérő kisfilmet az HBO-ra, tovább gyarapítva ezzel az egyre népszerűbb „vizuális albumok” számát.
A meglepetések sora itt nem ért véget, hiszen a magánéletét oroszlánként védő Beyoncé az albumán egy érdekes önterápiaként próbálja feldolgozni férje hűtlenségét, és gyönyörűen vezet minket végig a megcsalás okozta érzelmek fonalán az emésztő dühtől és értetlenségtől kezdve a megbocsátásig: nézzük tehát végig, hogy mik ezek a lépcsőfokok, amiken ilyenkor szükségszerűen végigmegy a megcsalt fél, milyen érzelmeket él át, és hogyan lehet feldolgozni.
Beyoncé albumán 12 dal van, amiknek mindegyikéhez társított egy fázist a kisfilmben, amelyek a következőek: megérzés, tagadás, düh, apátia, üresség, veszteség, felelősség/bűntudat, megújulás, megbocsátás, feltámadás, remény, és megváltás. A pszichológia is azonosít különböző szakaszokat a megcsalással való megküzdésben (pl. tagadás, düh, gyász, elfogadás), amelyek mentén most végigvesszük a megcsalással való megküzdés fázisait, és hozzávesszük, hogy Beyoncé milyen érzelmeket társít ezekhez a szakaszokhoz albumán.
1. TAGADÁS
A Lemonade egy egészen balladisztikus számmal indít, a Pray you catch me-vel, amiben az első és legfontosabb kérdésre keresi a választ: „Megcsalsz”? Keresi a bizonyosságot, érzi, hogy valami nincs rendben, de biztos nem lehet benne. Ebből a szempontból ez a dal inkább még a megcsalással való megküzdés előtt indul, ezért nem tartozik szigorúan ehhez a fázishoz, de rezonál azzal a fájdalommal, kvázi előkészíti azt, aminek még a gondolata is elviselhetetlen: hogy igen, lehetséges, hogy megcsalnak. Az énekesnő ezt a részt intuition-nek (megérzés) nevezte el. A bizonytalanság szakasza pszichológiai szempontból rendívül kimerítő. A hétköznapokban is gyakran mondjuk, hogy a bizonytalanság az, ami a leginkább elviselhetetlen, ennél még a biztos rossz hír is jobb. Az ember ilyenkor egyfolytában megkérdőjelezi magát, vádolja magát, hogy biztosan csak képzelődik, és ez sokszor nagyon nagy önvádlással párosul.
Pray to catch you whispering I pray you catch me listening I'm praying to catch you whispering I pray you catch me
A következő dal, a Hold up-nak maga az énekesnő is a denial (tagadás) szakasznevet adta. Ha az ember nem figyel a szövegre, csak a zenét hallja, azt gondolhatná, hogy ez igazi kis aranyos számocska valamilyen pozitív üzenettel. Hát nem igazán: ez is talán egy eszköz arra, hogy érzékeltesse a tagadás magunkkal szembeni kegyetlenségét, kétélűségét, amikor úgy teszünk, mintha minden oké lenne, miközben rettenetesen fáj már valahol lent az igazság, és igazából borzasztóan nagy energiákat emészt el az önmagunknak való hazudás, de azért még éppen fenn sikerül tartani a látszatot, hogy minden rendben. Az, hogy ezen a fázison keresztülmenjen a megcsalt fél, szükségszerű, és egy bizonyos mértékig egészséges. Egyszerűen időbe telik, amíg az ember egyáltalán felfogja, hogy ez megtörténhetett és megtörtént, és hogy mit is jelent ez valójában a gyakorlatban: hatalmas változásokat. Másrészről pedig a távolabbi barátok, rokonok felé is fenn tartja a látszatot, és hagy egy kis időt arra, hogy az egyén felkészüljön arra a tornádóra, ami azzal jár, hogy konfrontálódnia kell a partnerével, aki megcsalja. Azonban ez a szakasz is csak éppen addig hasznos és jó, ameddig tovább tud lépni belőle az egyén – sajnos sokan ragadnak benne, ami nyilvánvalóan elkerülendő, még akkor is, ha nagyon nehéz belátni, hogy „igen, ez történt, muszáj tovább lépnem”.
Step down, they don't love you like I love you Can't you see there's no other man above you? What a wicked way to treat the girl that loves you
2. DÜH, HARAG
A harmadik számra, a Don’t hurt yourself-re megérkezik az énekesnő dühe, és igen: elsöprő. Olyannyira, hogy nehéz lenne belőle sorokat nyomdafesték-kompatibilis módon lefordítani, de azért ha össze kéne foglalnom a szám mondanivalóját, akkor azt mondanám, hogy Beyoncé __nagyon__ fel van háborodva, meg van döbbenve, ki van akadva, hogy ezt vele bárki meg merte, meg tudta tenni, és ezzel kvázi mintha emlékeztetné magát saját erejére, saját értékére: „Mit gondolsz, ki vagyok én, hogy ezt megteheted velem?” A düh megjelenése a megcsalt számára éppen ezért jó eszköz arra, hogy egy kicsit távolítsa az önbecsülésének sérülésétől azt a mély sebet, amit az elhagyatottság érzése okoz.
I am the dragon breathing fire Beautiful mane I'm the lion Beautiful man I know you're lying I am not broken, I'm not crying, I'm not crying You ain't trying hard enough You ain't loving hard enough You don't love me deep enough
A következő dal, a Sorry az "apathy" (apátia) szakaszcímet kapta az énekesnőtől, de ez is még a düh, harag szakaszához tartozik, hiszen ha csak a refrént vesszük („nem sajnálom, és nem gondolok rád”), és ha ismerjük a „ne gondolj a jegesmedvére” kíséreltet (ami ugyebár azt okozza, hogy rögtön a jegesmedvére gondolunk), akkor láthatjuk, hogy még bőven abban a fázisban vagyunk, ahol a düh és a harag a két motiváló érzelem.
Middle fingers up Put them hands high Wave it in his face Tell 'em boy bye
Ez az a pont, amikor a legjobban az esik, ha az ember eltávolodik egy kicsit az egésztől, és a barátaihoz fordul, elmegy kikapcsolódni, megpróbálja minél kevesebbet emésztgetni magát a történteken, hogy mit lehetett volna másként, vagy mit lehetne tenni. Hagyni kell, hogy a düh megtegye „jótékony” hatását, és kicsit megerősítse az önértékelést. Persze, mint minden szakasznál, itt is a lényeg a mértékletesség: addig egészséges a düh megélése, ameddig nem eszkalálódik fizikai agresszióba.
3. GYÁSZ, ELFOGADÁS
A lendületes, szinte felszabadító, energikus Sorry után megérkezünk a gyász szakaszba a 6 inch számmal, ami hangulatában is, szövegében is, hangszerelésében is, mindenhogyan rettenetesen borús, már-már baljósan sötét. A filmben vörösre festett éjszaka van, minden koszos, romlott, velejéig gonosz – átjárja az embert az érzés, hogy az egész világ egy olyan hely, ahol hogyha át tudnak verni, ha meg tudnak csalni, akkor meg is fognak. Ez a legsötétebb hangulatú és mondanivalójú szám az albumról, ahol az énekesnő a harmadik félről beszél, akivel megcsalták: kegyetlenül, első ránézére érzelmek nélkül, de szinte forr benne a sekélyesen palástolt mély, feneketlen fájdalom.
Ez az szakasz, ahol először fogja fel a megcsalt fél a történteket, először engedi magához igazán közel a fájdalmat, a veszteségérzést. Nincsenek már hárítások, és torzítások, amikkel próbáljuk távolítani a megcsalás tragédiáját - ezért ez a szakasz mély fájdalommal jár. Viszont gyakorlatilag ez az egyik legnagyobb mélypont, és mint olyan, már benne van a rekreálódás lehetősége. Ha idáig nem jut el a megcsalt fél, akkor nem fog tudni továbblépni a megbocsátásig, ami a megküzdés legsarkalatosabb pontja.
Six inch heels, she walked in the club like nobody's business Goddamn, she murdered everybody and I was her witness
A déli gyökereire való visszautalás legerősebb darabja a „Daddy Lessons”, a soron következő szám. Annak ellenére, hogy ez ismét egészen „táncolnivaló”, érzésem szerint bőven a gyász szakaszához tartozik. Az énekesnő arról mesél, hogy az apja, aki voltaképen egy iszákos, erőszakos, öntörvényű férfi, hogyan tanította meg arra, hogy legyen erős nő, akit nem bánthatnak más férfiak. Egy második síkon pedig arról szól, hogy mit kezdünk azzal a feloldhatatlan ellentéttel, hogy felnézünk a szüleinkre, és egy ponton meg kell küzdenünk azzal, hogy megtudjuk róluk, hogy ők sem feddhetetlenek, és bizony gyakran hibáznak esetleg más ember, mondjuk éppen a másik szülőnk kárára. Benne van az alapvető férfi-női konfliktus is, a párkapcsolatok folytonos küzdelme. A megcsalással való megküzdéssel így halad Beyoncé: belátja, hogy az apja is pont ugyanezt tette meg az anyjával, mint az ő férje vele. Utalhat ez Jay-Z kettős szerepére, mert attól még, hogy hűtlen a feleségéhez, attól még lehet a gyerekének nagyon jó apja.
My daddy warned me about men like you He said baby girl he's playing you
A gyász szakasza is természetesen szükségszerű. Ekkor már az az egyén belátta és elfogadta, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik örökre elvesztek – ha más nem, hát a kapcsolat tisztasága, a feltétlen bizalom. És ez bizony nagy veszteség – azonban benne van a fejlődés lehetősége, egy új életszakasz kezdete, és bármennyire lehetetlenül hangzik, egy mélyebb és jobb kapcsolat kialakításának lehetősége. A következő szám, a Love Drought („reformation” – újjáalakulás szakasz) már erről szól egy kicsit: a kísérő filmben Beyoncé is erre utalhat, ahogy fehérbe öltözve más nőkkel együtt gázol a tengerben, ezzel a víz megtisztító és megújító erejére fókuszálva. Ebben már benne van az előre tekintés, az újjáépítés lehetősége, és ezzel együtt az erős kétség, hogy jól dönt-e, ha azt mondja a férjnek, hogy a megcsalás megbocsáthatatlan, és a kapcsolatuknak nem lehet folytatása.
Ten times out of nine, I know you're lying But nine times outta ten, I know you're trying So I'm trying to be fair And you're trying to be there and to care
Ennek a folyamatnak a kifutása a Sandcastles című szám (Beyoncé szerint ez a ”forgiveness” – megbocsátás szakasz), ahol az énekesnő elfogadja azt az érzését, hogy meg akarja menteni a házasságot, és belátja, hogy ő is hibázott, és ő is bántotta a férjét. A filmben itt bukkan fel először maga Jay-Z is, és érződik, hogy bár a megbocsátás útjára léptek, az egész még rettenetesen törékeny, sérülékeny és egyben fájdalmas is: „Mi van benned, ami miatt nem tudok továbblépni, nem tudlak elengedni?”
And your heart is broken cause I walked away Show me your scars and I won't walk away And I know I promised that I couldn't stay, baby Every promise don't work out that way
És ezzel elérkezünk a Lemonade egyik legszebb, legtörékenyebb számához, a Forward-höz, amiben elkezdődik a házasság újradefiniálása, a munka, az építkezés, az előre nézés, de üvölt még belőle a történtek fájdalma, és az elhatározás törékenysége. A filmben itt kapja a legnagyobb hangsúlyt a „Black lives matter” mozgalom, ahogy anyák halott gyerekeik portréival a kezükben ülnek szinte mozdulatlanul a kamera előtt: mintha ezzel is azt mondaná az énekesnő, hogy igen, van olyan fájdalom, amin nem lehet soha továbblépni, és mindig ott marad, de menni kell előre: van hová.
Best foot first just in case When we made our way 'til now It's time to listen, it's time to fight Forward
4. MEGBOCSÁTÁS, ÉPÍTKEZÉS
Ez a törékenység a Freedom című számhoz vezet minket, ami az album leglendületesebb, legtüzesebb száma („hope” – remény szakasz). A kisfilmben ez is inkább az afroamerikai egyenjogúságért való harc himnuszaként jelenik meg, de bőven van benne párhuzam a megcsalással való megküzdéssel is: az énekesnő leszögezi, hogy rendben, elhatároztam/elhatároztuk, hogy megmentjük a kapcsolatunkat, de ezúttal ebbe azért nagyobb beleszólásom lesz. Nekem is szükségem van szabadságra, mozgástérre. Ezzel kvázi kinyilatkozza, hogy a házassága megmentése nem csak az ő dolga, és ugyanúgy kell a férjének is dolgoznia rajta. Valahol ebben a számban érik be a düh egyébként, itt látszik, hogy mennyire fontos volt a harag megélése: anélkül nem történhetett volna igazi dinamikai változás a kapcsolatban. A büszkeségét, integritását visszanyert énekesnő határozottan mondja: bizony, barátom, neked is meg kell küzdened a kapcsolatunkért.
Lord forgive me, I've been runnin' Runnin' blind in truth I'ma wade, I'ma wave through your shallow love Tell the deep I'm new
Ezzel el is érkezünk az utolsó, szorosan ide tartozó számhoz, a „redemption” – megváltás szakszhoz tartozó All night-hoz. Annyira szép kifutása ez az albumnak, hogy nekem az az érzésem is támad tőle, mintha még zeneileg is egyfajta konklúziója lenne az eddig hallható dallamoknak, a szövegről nem is beszélve. Ezen a ponton világossá válik, hogy az album legerősebb üzenete a változás, gyógyulás, fejlődés, a reziliencia – és áthatja a nyugtató optimizmus, hogy végül minden rendben lesz.
They say true love's the greatest weapon To win the war caused by pain, pain But every diamond has imperfections But my love's too pure to watch it chip away Oh nothing real can be threatened True love breathes salvation back into me With every tear came redemption And my torturer became a remedy
A Lemonade jelentősége
Senki nem tudja, hogy Beyoncé ezen valóban keresztül ment-e, valóban megcsalta-e a férje, vagy az egész csak egy művészi önkifejezés. Én azt gondolom, hogy ez nagyjából mindegy is, bár őszintén csodálkoznék, ha nem lenne az, mert a Lemonade egy rettenetesen érzékeny, mély, elsöprő, és erős érzelmekkel teli album, ami nem csak a megcsalásra reflektál, hanem nagyon szignifikáns pontja a női jogi és az afroamerikai hátrányos megkülönböztetés elleni harcnak. Már a Superbowl-on bemutatott Formation c. szám is (ami egyébként rajta van a Lemonde-en, de nem tartozik szervesen hozzá, amolyan extra szám) arról tanúskodott, hogy Beyoncé nem fél szembenézni azzal, hogy ő egy feketebőrű nő, és nincsen problémája azzal sem, hogy ezeket büszkén viselje és példát mutasson többmillió afroamerikai nőnek, akiket nap-mint-nap érnek atrocitások. Ahogy a Lemonade kisfilmben Malcolm-X-től idézi az énekesnő:
The most disrespected person in America is the Black woman, the most unprotected person in America is the Black woman. The most neglected person in America is the Black woman.
Beyoncéról elég régóta lehet tudni, hogy feminista értékeket vall, hisz a nők erejében (emlékezzünk csak a „Run the world” című számára, ami gyakorlatilag egy feminista himnusz), de azzal, hogy a Lemonade-el azokhoz is szólt, akiket megcsalt a párjuk, és megmutatta, hogy van ebből is kiút, hogy ki lehet lábalni egy ilyen helyzetből úgy, hogy a megcsalt nő megőrizze a büszkeségét, az erejét és az integritását – ez hatalmas dolog. Manapság megcsaltnak lenni még mindig egy erős stigmát jelent, könnyen ítéltetnek meg azok, akik ennek elszenvedői. Beyoncé megmutatta, hogy a világ egyik legbefolyásosabb nőjeként ugyanazon az érzelmi tornádón megy keresztül, amin a világon bárki, akinek át kell élnie ezt a fájdalmat, és ezzel erőt ad, és példát mutat – és lehet Beyoncét szeretni, vagy nem szeretni, de pont emiatt megkerülhetetlen a személye, és pont emiatt hatalmas jelentőségű album a Lemonade.
Június 11-én újra Pszicho Műhelyt tartunk, ahol a párkapcsolatok nehézségeiről fogunk beszélni más pszichológuskollégákkal együtt. Az esemény szuper érdekes, és ingyenes. További infó facebook oldalunkon!
Dokumentumfilm a 7 testvérről, akik a világtól teljesen elzárva nőttek fel New York szívében
A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.
A Wolfpack trailere
Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.
Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.
(kép: Sundance)
Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?
Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?
Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jólfunkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.
Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.
Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.
A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.
A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?
Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.
Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).
A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.
A film hibái
A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.
Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.
Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.
A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.
Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.
És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.
Etikai kérdések
Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.
A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.
A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.
Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!
(kép: Sundance)
