A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.

A Wolfpack trailere

Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.

Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.

(kép: Sundance)

Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?

Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?

Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jól funkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.

Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.

Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.

(kép: Dan Martensen)

A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.

A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?

(kép: Dan Martensen)

Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.

Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).

A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.

A film hibái

A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.

(kép)

Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.

Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.

(kép)

A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.

(kép)

És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.

Etikai kérdések

Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.

A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.

(kép)

"Utánkövetés"

A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.

Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

Bármilyen kérdésük van? Írjanak nekünk!

Források:

http://www.wsj.com/articles/the-wolfpack-tells-how-the-six-angulo-brothers-were-saved-by-the-movies-143398589

http://www.theguardian.com/film/2015/jan/29/wolfpack-sundance-documentary-angulo-brothers-new-york

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

Nehéz az Ifjúságról írni. Ahogy nehéz darabokra szedni egy zeneművet, egy fotót, vagy egy festményt. Biztos vagyok benne, hogy minden nézőt más és más részletek ragadtak meg, vagy ha újra megnézném én is másképp reflektálnék rá. 

Néhány sor azok kedvéért a történetről, akik még nem látták a filmet: "Egy Alpok-beli luxusszálloda szolgáltatja a díszletet, itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred (a kétszeres Oscar-díjas Sir Michael Caine) és legjobb barátja, a filmrendező Mick (Harvey Keitel). Fred kíváncsisággal szemléli a hotel többi vendégét, lánya (az Oscar-díjas Rachel Weisz) problémáit, valamint a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II. Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Philip herceg születésnapján." (port.hu)

Kép innen. 

Két szempontból volt számomra nagyon érdekes a film. Egyrészt megint emlékeztetett arra, hogy mennyire különböző életeket élünk. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat kell megtennünk minden nap, a belső világunk mégis a végletekig különbözik egymástól. Egész életünket átszövi az a törekvés, hogy ezeket a kis univerzumokat más emberek belső világaihoz kapcsoljuk, közös pontokat találjunk, megsejtsünk valamit a másikból. Ez a törekvés vezet a szerelmek és barátságok születéséhez, ebből származnak a legszebb és legfájdalmasabb élményeink is. A film főhőse is sok csatát vív meg, miközben eljut onnan, hogy azt gondolja, "az érzelmek túl vannak értékelve a világunkban" odáig, hogy rájön arra, csak az érzelmeink igazán értékesek. 

Kép innen. 

A másik nagyon érdekes része a filmnek a címből is sejthetően az, ahogy az ifjúság és a megöregedés folyamatosan tükröt tart egymásnak. Mintha az egyiket nem is érthetnénk meg teljesen a másik nélkül. A kultúránk egészen biztosan alulértékeli az időskor értékét és a megöregedés, a halál témája szinte tabunak számít. Ez a film pedig gyönyörűen rámutat arra, hogy az öregkor és a fiatalság is csak együtt, egymás fényében értelmezhető.

Az ifjúság és az öregség sem magától értetődő, egyértelműen megállapítható állapotok. Mindenki másképp ifjú és másképp öreg. Lehet valaki fiatal idős korában és betegen és lehet öregnek lenni fiatalon és egészségesen is. És lehet változni. Egészen addig amíg életben vagyunk, dönthetünk, változhatunk, tanulhatunk. Dönthetünk arról, hogy inkább a múlt vagy a jövő befolyásolja a döntéseinket. 

De más nem dönthet helyettünk. Hiába látja valaki kívülről, hogy mit kéne másképp csinálnunk, csak mi tehetünk a változásért. Persze, ezeket tudjuk. Igaz? Mégse tudjuk elég jól. Sok mindenre tanít ez a film, ilyen látszólag egyszerű mondanivalóval is. Mégpedig lélegzetelállító, művészi, hol humoros, hol pedig drámai köntösben. 

Kép innen.

Ön látta már Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjét? Milyen mondanivalót vitt magával belőle?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Egy izlandi filmdrámáról írni egy életvezetési tanácsadással foglalkozó szervezet blogján már önmagában elég indokolatlannak tűnhet - pláne ha ezt az izlandi filmdrámát majdnem egy hónapja, december 10-én mutatták be Magyarországon - de ha csak egy dologgal kéne bizonyítanom ennek a posztnak létjogosultságát, az az, hogy egy hónappal a premier után, szerda este 7-kor a Toldi moziban való vetítésen sokszor több ember ült, mint amennyi kint iszogatott. 

Szóval maradjunk annyiban, hogy a Kosok-ról írni kell, de nem is csak ezért, hanem mert egy mélységesen emberi és szívmelengető film ez az izlandi, egyáltalán nem emberi, és kicsit sem szívmelengető táj díszletei között.

Két testvér, Gummi és Kiddi egymás szomszédságban élnek egy izlandi tanyán, mindketten díjnyertes birkák tenyésztésével foglalkoznak, és 40 éve nem beszélnek egymással - Kiddi terelőkutyájával tartják a kapcsolatot, aki az egymásnak tőmondatokban írt leveleket hozza-viszi, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint ahogy a levelek maguk születnek - ami mellesleg valószínűleg minden 2 évben egyszer történik meg. Az egyik testvér, Gummi lassú tempójú de szerethető életet él, mindent szépen rendben és tisztán tartva maga körül, évtizedes szokásaihoz ragaszkodva háza '70-es évekbeli díszletei közt - Kiddi a lobbanékony, az iszákos, a rendetlen és az agresszívabb is. Hogy ők ketten miért nem beszélnek egymással, az nem derül ki, de történik némi utalás arra, hogy még a szülők miatt bontakozhatott ki a konfliktus. És bár gyakran nevet fel a néző a filmen, hiszen mennyire aranyos/nevetséges/cuki az, hogy ennyire komolyan veszik a népi állatukat, a birkát, hogy milyen párbeszédek zajlanak köztük, hogy hogyan élnek, és mennyire maguknak való emberek - azonban már a kosszépségverseny díjátadóján is érzékeljük, hogy vicc ide vagy oda, ezek komoly emberi érzelmek, és igenis fáj másodiknak lenni, pláne egy ponttal lemaradni a rivális testvér mögött.

Egyszóval a humor mellett azért ott van a komolyság is, és ez a kettősség csak nő, amikor kiderül, hogy az egyik birka egy gyógyíthatatlan betegség, a súrlókor tüneteit mutatja, ami miatt a testvérpár és a környező tanyák nyájait is ki kell irtani. Addigra az ember már pont felfogta, hogy ezeknek az embereknek ez az életük, bármilyen nevetséges is legyen ez a toldiban pattogatott kukit majszolva - és a nyáj elvesztése gyakorlatilag egyenértékű a célok, az értelem, az élet elvesztésével is.

Grímur Hákonarson rendező egy másodperc szájbarágás nélkül, könnyeden, lassan, de lendülettel vezet ezen az úton, aminek a végén a nézőnek esze ágában sincs megkérdőjelezni Gummi és Kiddi életét, érzelmeit, prioritásait, de nem érzi magát hülyén amiatt sem, hogy az elején (valljuk be) kedvesen kinevette egész Izlandot. Sőt, a film elérkezik arra a pontra, ahol a karakterek már annyira hozzánk nőnek, hogy minden egyes porcikánkkal azon izgulunk, hogy jó legyen nekik.

Visszatérve arra, hogy ez miért lehet bármennyire releváns az Ötvenperc blogján - mert tök mindegy, hogy ezek az emberek pont birkákat tenyésztenek, és nem céget igazgatnak, embereket gyógyítanak, országot vezetnek, vagy gyereket nevelnek - szeretettel és szívvel csinálják, és pont ezért sokkal hihetőbb a néző számára, hogy ez az életük, ez a legfontosabb dolog számukra; hihetőbb, mint egy kiégett cégvezető vagy egy gyerekeket utáló tanár, akivel kapcsolatban pont azt nem lehet érteni, hogy miért csinálja, ha már nincs benne a szíve és a lelke. És a két testvér között is, akik 40 éve nem beszélnek már egymással, (vagy ha igen, akkor is gorombaságokat), abban is több a szeretet, és több az emberség, mint amennyit mi bármikor megengedünk magunknak másokkal szemben. Ha valamit, akkor ezt érdemes megjegyezni a Kosok-ból, és jó mélyre eltenni, hiszen ha Gummi és Kiddi, az öreg izlandi testvérpár meg tudják valósítani ezt úgy, hogy évtizedek óta nem beszélnek egymással, akkor nekünk is sikerülhet.

(A képeket a film trailer-jéből szedtem.)

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

Nincsen gyerekem, de mélyen elgondolkoztat minden alkalommal, amikor egy szülő panaszkodását hallom arról, hogy túl vannak terheve a gyerekek az iskolában, hogy anélkül kell dolgokat megtanulniuk, hogy értenék azt, hogy nincs idejük a játékra. Ezek a gondolatok még fájdalmasabb színezetet kaptak, amikor a minap megnéztem A kis herceg (2015) animációs filmet.

Kép innen.

Bízom benne, hogy Antoine de Saint-Exupéry világhírű történetéről mindenki hallott már, ha nem, akkor ez egy kiváló alkalom arra, hogy megsimerjen egy varázslatos mesét, amely egyaránt szól felnőtteknek és gyerekeknek. A most készült animációs film azért különleges, mert továbbgondolja a történetet és napjainkban folytatja azt egy kislány főszereplésével. Sőt, megtudhatjuk belőle azt is, hogy mi történt a kis herceggel, miután Saint-Exupéry története véget ért: bizony felnőtt, és egy olyan bolygón éli az életét, ahol egy olajozott gépezetet működtetnek abból a célból, hogy minden gyerekből hasznos felnőttet csiszoljanak. Még a kis hercegből is, aki leginkább csak az álmodozni, nézelődni és beszélgetni szeretett gyerekként. Na meg rókákat szelidíteni. Ezen a mesebeli bolygón, azonban fáradságos munkával ugyan, de belőle is hasznos felnőttet faragnak és elfeledtetik vele a bolygóját, a bárányait és a szeretett rózsáját. Ugye milyen kiábrándító?
A mesebeli főhős kislány és az anyukája szerencsére tanulnak a példából: nem az iskolai sikerek a legfontosabbak, vagy az, hogy sikeres felnőtté váljon a gyerekünk, hanem az emberi kapcsolatok.

Kép innen.

Vannak jó kezdeményezések, apró változások, de a tény az, hogy a mai generáció is egy olyan oktatási rendszerben tanul, ahol többségbe kerül a frontális oktatás és ahol a lexikális tudás magasabb értékkel bír, mint a kreatív gondolkodás, a szociális készségek vagy éppen a pénzügyekben való eligazodás. Már az óvodáskorú gyerekeket is több különórára járatják a szüleik, az iskolai előmenetel pedig pontok, jegyek, átlagok és százalékok halmazában fejeződik ki. Az, hogy valakit saját képességeihez mérten, relatív módon vagy verbálisan is értékeljünk, alternatívnak számít. Ugyanúgy, ahogy a tapasztalati tanulás is.
Az érettségi közeledtével pedig nem ritka, hogy tehetségsnek számító gyerekek is tanácstalanul állnak a kérdés előtt: hová adjam be a jelentkezésem, hol tanuljak tovább? Hiszen nics sok támpontjuk: a választható szakmák gyakorlati oldalairól sokszor csak keveset tudnak, saját képességeiket illetően pedig az egyetlen tapasztalatuk a jegyeik átlaga lehet egy-egy tantárgyból.
A verseny folyamatos, hiszen ahogy a filmbeli bolygón, nekünk is "hasznosnak" kell lennünk. Nem csoda, ha annak érdekében, hogy hasznosak legyünk, valamelyik lépcsőfokon kénytelenek vagyunk megszabadulni a "felesleges" dolgoktól: a gyerekkori álmainktól, a világmegváltó ötleteinktől vagy éppen
az egyedi látásmódunktól. Pedig "nem a felnőtté válással van baj, hanem a felejtéssel". Mármint a gyerekkor elfelejtésével.

Kép innen.

Gyakran érzem úgy, hogy a pszichológiának egy küldetése is, hogy emlékeztetni tudja a felnőtteket, hogy milyen volt gyereknek lenni és "engedélyt adjon" arra, hogy újra gyerekek lehessenek. Mert sok olyan ember van, akik fenőttként sikeressé válnak a munkájukban, ha úgy tetszik hasznosak, ők maguk azonban úgy érzik, hogy nem találták meg az útjukat. Útkeresésükben pedig visszanyúlnak oda ahonnan indultak: a gyerekkori álmaikhoz.

A közelgő ünnepi időszak jó apropó arra, hogy kicsit közelebb kerüljünk a gyerek-énünkhöz. Engedjünk a tökéletességből és tartsuk nyitva a szemünket, nehogy lemaradjunk a körülöttünk zajló mindennapi csodákról!

Kép innen.

Önök látták az animációs filmet? Mit gondoltak róla?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Ahogy ígértük, ismét egy filmes beszámolóval jelentkezünk a Cortex Filmklub legutóbbi vetítése kapcsán. November 10-én a Teddy Bear (2012) című dán-thaiföldi-angol filmdráma került sorra, a mostani bejegyzésben pedig a film utáni beszélgetés során femerült szempontokat gondolom tovább.

Ízelítőül azok kedvéért, akik nem látták a filmet: 
"A 38 éves testépítő, Dennis nagyon vágyik egy kapcsolatra. Sosem volt még barátnője, s magányosan éldegélnek egy kis lakásban anyjával Koppenhága külvárosában. Amikor bácsikája egy thai lányt vesz feleségül, eldönti, ő is az egzotikus országba megy feleséget találni magának. A keresés azonban egyáltalán nem bizonyul könnyűnek, mert a férfi szerelmet keres. Dennis aztán mégis találkozik egy lánnyal, akivel elkezd kialakulni közöttük valami, ám az elszakadásról az anya hallani sem akar. Dennis válaszút elé érkezik: elvágja a család köteléket és elkezdi végre felnőtt életét, vagy anyja Teddy mackója marad." (port.hu)

Kép innen. 

Elsősorban szeretnék néhány sort szentelni az izomdiszmorfia fogalmának, mivel a téma felmerült a film utáni beszélgetésben. Az izomdiszmorfia, vagy másik nevén inverz anorexia legfőbb jellemzője a testképzavar, ugyanúgy, mint az anorexia nervosa esetében. A testképzavar azt jelenti, hogy az illető nem tudja helyesen megítélni a testét (annak fizikai méreteit). Anorexia nervosa esetén ez a hízástól, kövérségtől való állandó rettegéssel párosul, izomdiszmorfia esetében pedig pont az ellenkezőjéről beszélhetünk. Az inverz anorexiában szenvedők akár egészségükre káros viselkedéseket is véghezvihetnek annak érdekében, hogy izomtömegüket fenntartsák és lehetőleg gyarapítsák. Testüket minden edzés ellenére is soványnak, gyengének látják a tükörben. Azért érzem fontosnak a fogalom tisztázását, mert felmerült a beszélgetés során, hogy vajon Dennis is testképzavarban szenved-e. Erre a kérdésre a filmben bemutatott jelenetek alapján egyértelműen NEM a válasz. A film egy jó formában lévő testépítőt mutatott be, aki rendszeresen és tudatosan tett azért, hogy kondícióját megőrizze, azonban Dennis esetében nem beszélhetünk testképzavarról, nem történt arra semmilyen utalás, hogy ne lenne esetleg elégedett a kinézetével vagy izmaival, gyengeségtől vagy soványságtól rettegne titokban (attól, hogy izmaival nem szívesen hivalkodott, még nem mondhatjuk azt, hogy gyengének, soványnak gondolta magát). (És csak, hogy még egy mondattal gátat szabjak az általánosításoknak: az izomdiszmorfia nem csak hivatásos testépítők körében fordul elő, sőt azt sem mondhatjuk, hogy csak és kizárólag férfiak lennének veszélyeztetve... ahogy az anorexia nervosa sem csak női modellek körében figyelhető meg)

Most pedig térjünk rá a film valójában legizgalmasabb aspektusára, mégpedig arra, hogy miben különbözik egy diszfunkcionális család egy jól működőtől, milyen hatásai vannak a családi diszfunkcióknak illetve a hogyan érhetjük tetten a bántalmazást kapcsolatainkban.

Kép innen.

Először nézzük meg, mi különbözteti meg a jól működő és a rosszul működő családokat! Sokféle család van: ami az egyikben normális, az nem biztos, hogy a másikban is az, ezért egyedi eseteket nézve sokszor nem elég egyértelmű, mitől számít diszfunkcionálisnak egy család (Dennis és anyukája nem ebbe a kategóriába tartozik, az ő esetükben elég egyértelmű, hogy nem jól működnek, de erről kicsit később). Érdemes kiemelni, hogy a veszekedések, nézeteltérések, negatív érzelmek jelenléte, időről időre felbukkanó feszültségek még nem jelentik azt, hogy a családunk rosszul működik. A jól működő családokban a nehézségek ellénére is világosak a szabályrendszerek mindenki számára és mindenkinek van lehetősége arra, hogy szabadon kibontakozhasson, az őt érdeklő dolgokkal foglalkozzon, kifejezze érzelmeit.

Kép innen. 

A rosszul működő családokban állandóan jelenlévő problémákról beszélünk, amely gyakran a szerepek felcserélődésével is együtt jár: a családi működés nem segíti elő a családtagok személyes fejlődését és nem ritka, hogy a gyerekek alapvető igényei sem teljesülnek. A diszfuncionális családok fajtáit tekintve többfélét is megkülönböztetünk, ide tartoznak például az alkoholista és bántalmazó szülők, de azok a családok is, ahol az egyedül maradt szülő a házastárs elvesztését a fimben ábrázolt módon igyekszik pótolni, azaz gyermekét a házastárs pótlékává teszi. Dennis anyukája emellett az érzelmi bántalmazás különféle eszközeivel is él: 38 évesen is gyerekként kezeli, minden viselkedését kontrollálja, felelőssé teszi fiát a saját negatív érzéseiért, Dennis személyes határait nem tartja tiszteletben. Sajnos a filmben ábrázolt helyzet nem olyan ritka, mint hinnénk. A rosszul működő családban, bántalmazó szülőkkel felnövő gyerekekre pedig igaz, hogy hajlamosak palástolni az érzéseiket, problémás lehet számukra az érzelmeik kifejezése, nehezen bíznak másokban, nem létesítenek könnyen intim kapcsolatokat: pont, mint Dennis esetében. 

Dennis történetének befejezése a néző fantáziájára van bízva: nem tudjuk meg, hogy sikerült-e szerelmével egy hosszútávú kapcsolatot létesítenie, végleg megszakította-e édesanyjával a kapcsolatot, vagy sikerült valahogy rendezni kettejük viszonyát. Egy viszont biztos: Dennisnek meg kell majd tanulnia majd felnéttként élni. Anyja évtizedekig egy olyan szerepben tartotta, ami nem tette lehetővé az egészséges leválást az anyáról, ezzel érzelmi szempontból gyerekként tartotta. A való életben Dennisnek akkor van a legnagyobb esélye a mielőbbi kiegyensúlyozott életre, ha terapeuta segítségével járja be a személyiségfejlődés számára kimaradt állomásait.

Kép innen. 

Önök látták a filmet? Mit gondolnak, Dennis hogyan boldogul majd az utolsó képkocka után?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Forrás:

Muscle dysmorphia - https://en.wikipedia.org/wiki/Muscle_dysmorphia
Muscle Dysmorphia: Does It Affect You?  - http://www.bodybuilding.com/fun/teen-derek43.htm
What Makes a Family Functional vs Dysfunctional? - http://psychcentral.com/blog/archives/2009/12/15/what-makes-a-family-functional-vs-dysfunctional/
A rosszul működő család - http://www.netambulancia.hu/szex/parkapcsolat/a+rosszul+mukodo+csalad
When Parents Make Children Their Friend or Spuose - https://www.psychologytoday.com/blog/contemplating-divorce/201107/when-parents-make-children-their-friend-or-spouse
Growing Up In A Dysfunctional Family - http://www.scu.edu/wellness/topics/family/dysfunctionalfamily.cfm
Signs of Emotional Abuse - http://psychcentral.com/blog/archives/2013/02/20/signs-of-emotional-abuse/

Fekete Ibolya Balázs Béla-díjas rendezőnő filmjét a Cortex Filmklub mutatta be október 27-én. A film után az alkotó és Novák Bálint pszichológus segítettek megválaszolni a film kapcsán felmerült kérdéseket.

A mai bejegyzésben egyrészt a nézők által felvetett pszichológiai szempontból érdekes kérdéseket szeretném összegyűjteni, másrészt a bennem felmerült gondolatokat is hozzá szeretném fűzni.

Egy kis ízelítő azok kedvéért, akik még nem látták a filmet: "Négygenerációs történet, amely az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő, Anya kilencven négy évet él és huszonhétszer költözik életében. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott nő végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Márpedig veszély mindig van: a 20. század viszontagságos eseményei elől rendre tovább kell állniuk. Át kell vészelni két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De mindez nem rontja a kedvüket, mindegy, hová veti őket a sors, a Partiumtól Budapesten át az Isten háta mögé. Hurcolkodnak át az életen, egymásnak vetett háttal, önfeledten." (port.hu)

Kép innen.

A nézők által feltett kérdéseket két csoportra lehetett osztani: egyrészt érdekelte őket a demencia megelőzése, kialakulása, illetve az, hogy van-e köze a sok költözéshez, a stabilitás hiányához, másrészt a családi és társadalmi traumák feldolgozási lehetőségei és a következő generációk öröksége.

A demenciáról

A demencia általában a 60. életév után kezdődik, így az időskori pszichiátriai zavarok közé sorolható. Leggyakoribb és legismertebb oka az Alzheimer-kór. Arra a kérdésre, hogy vajon a főszereplő esetében van-e köze a demencia kialakulásának a sorozatos költözéshez és a stabilitás hiányához, a válasz: nincs. A demencia legfőbb kockázati tényezője a magas életkor. A megelőzésnek azonban nagy szerep juthat, mivel további koczkázatot jelent a magas vérnyomás, az elhízás és a cukorbetegség is.

A traumák feldolgozásáról

Nem csak olyan trauma öröklődhet generációkon keresztül, melyet a történelem viharai okoznak egy család életében. Ugyanilyen trauma lehet egy öngyilkosság vagy egy hozzátartozó korai elvesztése. A láthatatlan transzgenerációs traumákon alapul Bert Hellinger emélete és a traumák feloldására született a családállítás módszere. Hellinger megfigyelései alapján a feledésbe merült nehéz sorsok megismétlődnek a későbbi generációk életében, többször felbukkan ugyanaz a tragikus élettörténet. A családállítás módszerének gyógyító hatása abban rejlik, hogy a feledésbe merült nehéz sorsok újra a családi tudatba kerülnek vissza, ezáltal a nehéz sorsok is újra köthetőek lesznek azokhoz a családtagokhoz, akihez eredetileg tartoztak és felszabadul alóluk a következő generáció. 

Kép innen.

Hogyan lehetünk boldogok a legnehezebb időkben is?

Számomra a film egyik legfontosabb karaktere a főszereplő férje volt, akit olyan embernek ismertünk meg, aki mindig derűs tudott maradni, a legnehezebb időkben is mosoly volt az arcán. Biztos mindannyian találkoztunk már ilyen emberrel. Ő az, akire a halála után is mosolyogva gondolnak vissza, mert annyi nevetést, tréfát csempészett a körülötte élők napjaiba, hogy biztosan mindenkinek van vele egy vidám emléke. Hogyan vélekedik a pszichológia az ilyen emberekről? Mi lehet a titkuk? A boldogság kutatásával a pszichológiának egy igen friss ága, a pozitív pszichológia foglalkozik. Kutatások alapján azt találták, hogy a boldogságszintünket 50 százalékban a genetikai örökségünk, 10 százalékban a körülményeink és 40 százalékban a szándékos viselkedéseink befolyásolják. Mit üzennek ezek a számok a boldogság receptjéről? Elsősorban azt, hogy nem mindenki egyforma mértékben hajlmaos a pozitív érzelmek átélésére: ez az amin a legkevésbé tudunk változtatni. Azonban a szándékos viselkedéseinknek majdnem ugyanakkora szerepe van, mint az öröklött tényezőknek: 40 százalékban a mindennapi szokásaink határozzák meg, mennyire érezzük magunkat boldognak. A legegyszerűbb mindennapi szokás, amivel tehetünk a boldogságunkért, az a testmozgás vagy például a másoknak való segítségnyújtás (Kapcsolódó cikkünk: Az önelfogadás fontossága - és még 9 szokás, ami a boldogságunkhoz járul hozzá). Emellett elengedhetetlen tisztában lennünk azzal, hogy a környezetünk számlájára csak 10 százalékban írható, ha szomorúak vagy éppen boldogok vagyunk.

Kép innen. 

Összegzésként következzen nagyon röviden a saját véleményem a filmről:

Nagy élmény volt számomra, hogy a film egy szoktlan szemüvegen keresztül mutatta be a huszadik század történelmét és tette tapinthatóvá ennek a családnak az élményeit. Nem számítottam rá, hogy ennyit fogok nevetni, de végig éreztem: nem vígjátékot nézek. Pusztán a humornak azt a felszabadító jellegét adta át a film, ami valószínűleg a főszereplő egész életét áthatotta.

Ön látta már a filmet? Mi volt róla a véleménye?

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc

Forrás: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Demencia
http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/orokseg-es-osszetartozas-a-csalad-rejtett-torvenyszerusegei

A Cortex Filmklub minden második héten hasonlóan izgalmas filmvetítésekkel és beszélgetésekkel vár minden érdeklődőt. Érdemes őket követni!

Az Agymanók (Inside Out) a Pixar legújabb animációs filmje, amely az érzelmek és az emlékezet viselkedésre gyakorolt hatását igyekszik modellezni mesés, játékos formában. Mindenkiben azonnal felmerül a kérdés: jó, de mi az, amiben valós a rajzfilm ábrázolása és mi az amiben téved vagy kiegészítésre szorul?

Először is néhány mondat a történetről azok kedvéért, akik nem látták a rajzfilmet: a főszereplő Riley, egy 11 év körüli kislány, aki szüleivel egy kedves vidéki városból San Franciscoba költözik. A kislány elveszti addigi otthonát, barátait, kedvenc hobbiját és meg kell küzdenie a sok új helyzettel. Ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Riley érzelmeit 5 karakter testesíti meg, akik a bonyodalmak hatására nagyobbnál nagyobb kihívásokkal találják szembe magukat.

Hosszasan lehetne értekezni arról mi az ami helyesen került a filmbe és mi az ami kimaradt, de mivel elsősorban ez egy rajzfilm és nem egy tudományos disszertáció, ezért nem is várjuk el tőle, hogy minden részletre kiterjedően számoljon be az agyunk működéséről (vagy elvárhatjuk, de nem fog). Ehelyett három olyan pontot választottam a filmből, ami el van találva és három olyat, ami tudományos szempontból mindenképp kiegészítésre szorul. 

Kép innen.

Ahol a készítők fején találták a szöget: 

1. A rajzfilmben megjelenített öt érzelem valóban a tudomány által elismert 6 alapérzelem közé tartozik: az öröm, a bánat, a harag, az undor és a félelem univerzális érzelmek, azaz a Föld minden pontján, minden kultúrában léteznek, a hozzájuk tartozó arckifejezéseket pedig ösztönösen felismerjük. Paul Ekman amerikai pszichológus 1945-ben kezdte kutatásait az arckifejezések természetére irányulóan, kultúrközi vizsgálatokat folytatott. A hatodik általa leírt alapérzelem a meglepődés.(Vannak olyan elméletek, amik hetedikként ide sorolják az érdeklődést, megint más elmélek pedig csak négy univerzális alapérzelmet azonosítanak). 

2. Tényleg vannak olyan emlékeink, amelyek meghatározóbbak a többinél, olyan szempontból, hogy alapvetően befolyásolják a viszonyulásunkat valamihez (a családunkhoz, a kutyákhoz vagy mondjuk a tanuláshoz). Ezekhez a fontos, vagy alapvető emlékekhez kapcsolódó érzelmeink azonban nem mindig állandóak, és ahogy a filmben is, változhatnak, árnyaltabbá válhatnak. Az ilyen alapvető emlékek árnyaltabbá tétele fontos szerepet hordoz a tanácsadás vagy terápia során is. Adott egy élményünk, ami egy életre megbélyegzi, hogy hogyan viszonyulunk egy adott dologhoz. Ezt az élményt azonban lehetőségünk van átkeretezni, más szempontból megérteni, új jelentést adni neki, hogy aztán megváltozzon az adott dologhoz való hozzáállásunk is. 

3. Nem csak az Agymanóknak vannak elhárító mechanizmusaik, hanem nekünk is! A rajzfilm leegyszerűsítve, de megjeleníti a negatív érzelmekkel megküzési módjainkat. Derű (az örömöt megtestesítő karakter) nem nyugszik bele abba, hogy nem sikerült a költözéssel kapcsolatban minden a legjobban és elszántan próbál tenni azért, hogy Riley újra jókedvű lehessen. Extra adag kellemes emlék felidézését rendeli expressz vonaton és még Bánatot is szigorúan kispadra ülteti: azt reméli, így már semmi sem állhat a boldogság útjába. Mi köze ennek a valósághoz? Az Anna Freud által leírt elhárító mechanizmusok olyan tudattalan lelki jelenségek, amelyek funkciója, az olyan "én"-t érintő felismerések megakadályozása, amelyek fenyegetik az önértékelést, szorongáshoz vezetnek. Rögtön a fenti példához kapcsolódóan két elhárító mechanizmust is azonosíthatunk: az egyik a tagadás (Bánatnak meg sem szabad mozdulnia és semmibe nem szabad beleszólnia, mintha nem is létezne), a másik pedig a fantáziatevékenység (olyan élmények felidézése, amelyek elégedettséggel töltenek el minket).

Kép innen. 

Pontok, ahol a valóság csorbát szenvedett:

1. Mire az otthon melegében, pólyába csavarva ránk mosolyognak a szüleink, addigra millió érzelmet megélünk, megannyi élménnyel gazdagodunk, amelyek egy életen át hatással lehetnek ránk. Ha csak a kellemes élményeinket számolnánk össze, akkor is valószínű, hogy nem a szüleink mosolya lesz az első, hanem például az anyukánk becéző hangja, amely már az anyaméhben töltött idő alatt is megnyugtat bennünket. De nem csak kellemes élményeket élünk át a születésünkig. Ha az anyuka várandóssága teljességgel háborítatlan volt is (ami nem valószínű), világrajövetele során sokkot és fájdalmat akkor is megéli a baba, ha a lehető legbékésebb születésben van része. 

2. Minden érzelemnek sokkal nagyobb funkciója van, mint ahogy azt a film be tudta mutatni, és nem csak az öröm átélése bír jelentőséggel (a film egyik legkevésbé elfogadható pontja, hogy kizárólag az örömöt állítja be úgy, mint hasznos érzelmet, egészen a történet végéig, ahol ez egy kicsit árnyalódik). Amellett hogy a különböző érzelmeink evolúciós szempontból is leírható hasznot jelentenek számunkra (az undor megvédhet minket a fertőző vagy veszélyes ételektől, a félelem távoltarthat minket veszélyes helyzetektől, a harag segíthet saját magunk megvédésében), a társas életben is nélkülözhetetlen mindegyik érzelmünk. A szomorúság például szorosan kötődik az együttérzés képességéhez is, lehetőséget ad arra, hogy kapcsolódni tudjunk másokhoz olyan helyzetekben is, amikor ők veszteséget élnek át vagy valamilyen negatív élményben van részük. Emellett az érzelmeink ritkán jelennek meg teljesen szeparáltan , sokkal gyakoribb, hogy kevert érzelmeket élünk meg. Az érzelmek különálló megélése jellemzőbb a gyerekekre, akik egy adott dologgal kapcsolatban gyakran tisztán egy érzelmet élnek meg, azonban nekik is el kell sajátítaniuk az érzelmek integrálásának képességét, azaz meg kell tanulniuk egy dologgal/személlyel/helyzettel kapcsolatban többfajta érzelmet is megélni. 

3. A tudatalattinkban nem csak a félelmeink lakoznak. A mesében Riley tudatalattija egy szigorúan őrzött kamra, ahová a "bajkeverőket" zárják (pl. a bohócot, a brokkolit vagy a nagymama porszívóját, melyekben az a közös, hogy Riley fél tőlük). A valóságban azonban a tudatalattink egy sokkal jobban rétegzett, dinamikusan működő énrészünk. Tudatalattinak nevezünk minden olyan mentális folyamatot, amely nem tudatosul. Ezek között vannak olyanok, amelyek könnyen tudatosíthatóak és vannak olyanok, amelyek szinte soha nem tudatosak (ezt nevezik tudattalannak). A pszichoanalízisben a tudattalant olyan késztetések, kívánságok, motivációk, érzelmek, emlékképek, impulzusok, vágyak és félelmek alkotják, amelyek a tudat számára hozzáférhetetlenek vagy csak nehezen hozzáférhetők, ugyanakkor befolyásolják gondolatainkat és cselekedeteinket.

Ön látta az Agymanók című rajzfilmet? Ha igen, mi volt róla a véleménye? 

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Forrás: 

https://www.psychologytoday.com/blog/beyond-heroes-and-villains/201506/inside-out-emotional-truths-way-pixar
Elhárító mechanizmus - Wikipedia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Elh%C3%A1r%C3%ADt%C3%B3_mechanizmus

A valóságban, ha egy gyilkos vagy sorozatgyilkos történetét olvassuk, szinte nem is tudunk másra gondolni, mint arra: hogy lehet valaki ennyire sátáni és elvetemült? A filmtörténetnek azonban nem is egy olyan gyilkos karaktere van, akikért akár újabb részeken vagy évadokon keresztül is rajonganak a nézők. Keveseknek kell bemutatni Dextert, Hannibal Lectert, a Pulp Fiction vagy például a Hitman sztárjait. Mi a közös bennük és a sok más filmekben megjelenő sorozatgyilkosban vagy bérgyilkosban? Egy biztosan: ők ölni tudnak a legjobban.

Kép innen.

A nemrég megrendezésre került Orosz Filmhéten volt szerencsém megnézni ezt a különleges filmet, amit ráadásul pszichológiai szempontból is érdekesnek tartok.