Beyoncé új albumának megjelenéséről csak az nem hallott, aki egy kő alatt élt az elmúlt egy hónapban, vagy kihúzta az internetet (vagy – engedjük meg – nem érdeklődik egyáltalán az effajta zene iránt), ugyanis hatalmasat robbant, amikor megjelent a Lemonade. Az énekesnő már többedszerre tesz tanúbizonyságot róla, hogy hisz a meglepetés erejében, hiszen tudatosan kerülve bármilyen utalást, felvezetést vagy marketinget, egyszer csak kirakta a Tidal-re az albumot, és egy kísérő kisfilmet az HBO-ra, tovább gyarapítva ezzel az egyre népszerűbb „vizuális albumok” számát.

A meglepetések sora itt nem ért véget, hiszen a magánéletét oroszlánként védő Beyoncé az albumán egy érdekes önterápiaként próbálja feldolgozni férje hűtlenségét, és gyönyörűen vezet minket végig a megcsalás okozta érzelmek fonalán az emésztő dühtől és értetlenségtől kezdve a megbocsátásig: nézzük tehát végig, hogy mik ezek a lépcsőfokok, amiken ilyenkor szükségszerűen végigmegy a megcsalt fél, milyen érzelmeket él át, és hogyan lehet feldolgozni.

Beyoncé albumán 12 dal van, amiknek mindegyikéhez társított egy fázist a kisfilmben, amelyek a következőek: megérzés, tagadás, düh, apátia, üresség, veszteség, felelősség/bűntudat, megújulás, megbocsátás, feltámadás, remény, és megváltás. A pszichológia is azonosít különböző szakaszokat a megcsalással való megküzdésben (pl. tagadás, düh, gyász, elfogadás), amelyek mentén most végigvesszük a megcsalással való megküzdés fázisait, és hozzávesszük, hogy Beyoncé milyen érzelmeket társít ezekhez a szakaszokhoz albumán.

1. TAGADÁS

A Lemonade egy egészen balladisztikus számmal indít, a Pray you catch me-vel, amiben az első és legfontosabb kérdésre keresi a választ: „Megcsalsz”? Keresi a bizonyosságot, érzi, hogy valami nincs rendben, de biztos nem lehet benne. Ebből a szempontból ez a dal inkább még a megcsalással való megküzdés előtt indul, ezért nem tartozik szigorúan ehhez a fázishoz, de rezonál azzal a fájdalommal, kvázi előkészíti azt, aminek még a gondolata is elviselhetetlen: hogy igen, lehetséges, hogy megcsalnak. Az énekesnő ezt a részt intuition-nek (megérzés) nevezte el. A bizonytalanság szakasza pszichológiai szempontból rendívül kimerítő. A hétköznapokban is gyakran mondjuk, hogy a bizonytalanság az, ami a leginkább elviselhetetlen, ennél még a biztos rossz hír is jobb. Az ember ilyenkor egyfolytában megkérdőjelezi magát, vádolja magát, hogy biztosan csak képzelődik, és ez sokszor nagyon nagy önvádlással párosul.

Pray to catch you whispering
I pray you catch me listening
I'm praying to catch you whispering
I pray you catch me

A következő dal, a Hold up-nak maga az énekesnő is a denial (tagadás) szakasznevet adta. Ha az ember nem figyel a szövegre, csak a zenét hallja, azt gondolhatná, hogy ez igazi kis aranyos számocska valamilyen pozitív üzenettel. Hát nem igazán: ez is talán egy eszköz arra, hogy érzékeltesse a tagadás magunkkal szembeni kegyetlenségét, kétélűségét, amikor úgy teszünk, mintha minden oké lenne, miközben rettenetesen fáj már valahol lent az igazság, és igazából borzasztóan nagy energiákat emészt el az önmagunknak való hazudás, de azért még éppen fenn sikerül tartani a látszatot, hogy minden rendben. Az, hogy ezen a fázison keresztülmenjen a megcsalt fél, szükségszerű, és egy bizonyos mértékig egészséges. Egyszerűen időbe telik, amíg az ember egyáltalán felfogja, hogy ez megtörténhetett és megtörtént, és hogy mit is jelent ez valójában a gyakorlatban: hatalmas változásokat. Másrészről pedig a távolabbi barátok, rokonok felé is fenn tartja a látszatot, és hagy egy kis időt arra, hogy az egyén felkészüljön arra a tornádóra, ami azzal jár, hogy konfrontálódnia kell a partnerével, aki megcsalja. Azonban ez a szakasz is csak éppen addig hasznos és jó, ameddig tovább tud lépni belőle az egyén – sajnos sokan ragadnak benne, ami nyilvánvalóan elkerülendő, még akkor is, ha nagyon nehéz belátni, hogy „igen, ez történt, muszáj tovább lépnem”.

Step down, they don't love you like I love you
Can't you see there's no other man above you?
What a wicked way to treat the girl that loves you

2. DÜH, HARAG

A harmadik számra, a Don’t hurt yourself-re megérkezik az énekesnő dühe, és igen: elsöprő. Olyannyira, hogy nehéz lenne belőle sorokat nyomdafesték-kompatibilis módon lefordítani, de azért ha össze kéne foglalnom a szám mondanivalóját, akkor azt mondanám, hogy Beyoncé __nagyon__ fel van háborodva, meg van döbbenve, ki van akadva, hogy ezt vele bárki meg merte, meg tudta tenni, és ezzel kvázi mintha emlékeztetné magát saját erejére, saját értékére: „Mit gondolsz, ki vagyok én, hogy ezt megteheted velem?” A düh megjelenése a megcsalt számára éppen ezért jó eszköz arra, hogy egy kicsit távolítsa az önbecsülésének sérülésétől azt a mély sebet, amit az elhagyatottság érzése okoz.

 
I am the dragon breathing fire
Beautiful mane I'm the lion
Beautiful man I know you're lying
I am not broken, I'm not crying, I'm not crying
You ain't trying hard enough
You ain't loving hard enough
You don't love me deep enough

 A következő dal, a Sorry az "apathy" (apátia) szakaszcímet kapta az énekesnőtől, de ez is még a düh, harag szakaszához tartozik, hiszen ha csak a refrént vesszük („nem sajnálom, és nem gondolok rád”), és ha ismerjük a „ne gondolj a jegesmedvére” kíséreltet (ami ugyebár azt okozza, hogy rögtön a jegesmedvére gondolunk), akkor láthatjuk, hogy még bőven abban a fázisban vagyunk, ahol a düh és a harag a két motiváló érzelem.

Middle fingers up
Put them hands high
Wave it in his face
Tell 'em boy bye

Ez az a pont, amikor a legjobban az esik, ha az ember eltávolodik egy kicsit az egésztől, és a barátaihoz fordul, elmegy kikapcsolódni, megpróbálja minél kevesebbet emésztgetni magát a történteken, hogy mit lehetett volna másként, vagy mit lehetne tenni. Hagyni kell, hogy a düh megtegye „jótékony” hatását, és kicsit megerősítse az önértékelést. Persze, mint minden szakasznál, itt is a lényeg a mértékletesség: addig egészséges a düh megélése, ameddig nem eszkalálódik fizikai agresszióba.

3. GYÁSZ, ELFOGADÁS

A lendületes, szinte felszabadító, energikus Sorry után megérkezünk a gyász szakaszba a 6 inch számmal, ami hangulatában is, szövegében is, hangszerelésében is, mindenhogyan rettenetesen borús, már-már baljósan sötét. A filmben vörösre festett éjszaka van, minden koszos, romlott, velejéig gonosz – átjárja az embert az érzés, hogy az egész világ egy olyan hely, ahol hogyha át tudnak verni, ha meg tudnak csalni, akkor meg is fognak. Ez a legsötétebb hangulatú és mondanivalójú szám az albumról, ahol az énekesnő a harmadik félről beszél, akivel megcsalták: kegyetlenül, első ránézére érzelmek nélkül, de szinte forr benne a sekélyesen palástolt mély, feneketlen fájdalom.

Ez az szakasz, ahol először fogja fel a megcsalt fél a történteket, először engedi magához igazán közel a fájdalmat, a veszteségérzést. Nincsenek már hárítások, és torzítások, amikkel próbáljuk távolítani a megcsalás tragédiáját - ezért ez a szakasz mély fájdalommal jár. Viszont gyakorlatilag ez az egyik legnagyobb mélypont, és mint olyan, már benne van a rekreálódás lehetősége. Ha idáig nem jut el a megcsalt fél, akkor nem fog tudni továbblépni a megbocsátásig, ami a megküzdés legsarkalatosabb pontja.

  
Six inch heels, she walked in the club like nobody's business
Goddamn, she murdered everybody and I was her witness

A déli gyökereire való visszautalás legerősebb darabja a „Daddy Lessons”, a soron következő szám. Annak ellenére, hogy ez ismét egészen „táncolnivaló”, érzésem szerint bőven a gyász szakaszához tartozik. Az énekesnő arról mesél, hogy az apja, aki voltaképen egy iszákos, erőszakos, öntörvényű férfi, hogyan tanította meg arra, hogy legyen erős nő, akit nem bánthatnak más férfiak. Egy második síkon pedig arról szól, hogy mit kezdünk azzal a feloldhatatlan ellentéttel, hogy felnézünk a szüleinkre, és egy ponton meg kell küzdenünk azzal, hogy megtudjuk róluk, hogy ők sem feddhetetlenek, és bizony gyakran hibáznak esetleg más ember, mondjuk éppen a másik szülőnk kárára. Benne van az alapvető férfi-női konfliktus is, a párkapcsolatok folytonos küzdelme. A megcsalással való megküzdéssel így halad Beyoncé: belátja, hogy az apja is pont ugyanezt tette meg az anyjával, mint az ő férje vele. Utalhat ez Jay-Z kettős szerepére, mert attól még, hogy hűtlen a feleségéhez, attól még lehet a gyerekének nagyon jó apja.

My daddy warned me about men like you
He said baby girl he's playing you

 A gyász szakasza is természetesen szükségszerű. Ekkor már az az egyén belátta és elfogadta, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik örökre elvesztek – ha más nem, hát a kapcsolat tisztasága, a feltétlen bizalom. És ez bizony nagy veszteség – azonban benne van a fejlődés lehetősége, egy új életszakasz kezdete, és bármennyire lehetetlenül hangzik, egy mélyebb és jobb kapcsolat kialakításának lehetősége. A következő szám, a Love Drought („reformation” – újjáalakulás szakasz) már erről szól egy kicsit: a kísérő filmben Beyoncé is erre utalhat, ahogy fehérbe öltözve más nőkkel együtt gázol a tengerben, ezzel a víz megtisztító és megújító erejére fókuszálva. Ebben már benne van az előre tekintés, az újjáépítés lehetősége, és ezzel együtt az erős kétség, hogy jól dönt-e, ha azt mondja a férjnek, hogy a megcsalás megbocsáthatatlan, és a kapcsolatuknak nem lehet folytatása.

Ten times out of nine, I know you're lying
But nine times outta ten, I know you're trying
So I'm trying to be fair
And you're trying to be there and to care

Ennek a folyamatnak a kifutása a Sandcastles című szám (Beyoncé szerint ez a ”forgiveness” – megbocsátás szakasz), ahol az énekesnő elfogadja azt az érzését, hogy meg akarja menteni a házasságot, és belátja, hogy ő is hibázott, és ő is bántotta a férjét. A filmben itt bukkan fel először maga Jay-Z is, és érződik, hogy bár a megbocsátás útjára léptek, az egész még rettenetesen törékeny, sérülékeny és egyben fájdalmas is: „Mi van benned, ami miatt nem tudok továbblépni, nem tudlak elengedni?”

And your heart is broken cause I walked away
Show me your scars and I won't walk away
And I know I promised that I couldn't stay, baby
Every promise don't work out that way

És ezzel elérkezünk a Lemonade egyik legszebb, legtörékenyebb számához, a Forward-höz, amiben elkezdődik a házasság újradefiniálása, a munka, az építkezés, az előre nézés, de üvölt még belőle a történtek fájdalma, és az elhatározás törékenysége. A filmben itt kapja a legnagyobb hangsúlyt a „Black lives matter” mozgalom, ahogy anyák halott gyerekeik portréival a kezükben ülnek szinte mozdulatlanul a kamera előtt: mintha ezzel is azt mondaná az énekesnő, hogy igen, van olyan fájdalom, amin nem lehet soha továbblépni, és mindig ott marad, de menni kell előre: van hová.

Best foot first just in case
When we made our way 'til now
It's time to listen, it's time to fight
Forward

4. MEGBOCSÁTÁS, ÉPÍTKEZÉS

Ez a törékenység a Freedom című számhoz vezet minket, ami az album leglendületesebb, legtüzesebb száma („hope” – remény szakasz). A kisfilmben ez is inkább az afroamerikai egyenjogúságért való harc himnuszaként jelenik meg, de bőven van benne párhuzam a megcsalással való megküzdéssel is: az énekesnő leszögezi, hogy rendben, elhatároztam/elhatároztuk, hogy megmentjük a kapcsolatunkat, de ezúttal ebbe azért nagyobb beleszólásom lesz. Nekem is szükségem van szabadságra, mozgástérre. Ezzel kvázi kinyilatkozza, hogy a házassága megmentése nem csak az ő dolga, és ugyanúgy kell a férjének is dolgoznia rajta. Valahol ebben a számban érik be a düh egyébként, itt látszik, hogy mennyire fontos volt a harag megélése: anélkül nem történhetett volna igazi dinamikai változás a kapcsolatban. A büszkeségét, integritását visszanyert énekesnő határozottan mondja: bizony, barátom, neked is meg kell küzdened a kapcsolatunkért.

Lord forgive me, I've been runnin'
Runnin' blind in truth
I'ma wade, I'ma wave through your shallow love
Tell the deep I'm new

Ezzel el is érkezünk az utolsó, szorosan ide tartozó számhoz, a „redemption” – megváltás szakszhoz tartozó All night-hoz. Annyira szép kifutása ez az albumnak, hogy nekem az az érzésem is támad tőle, mintha még zeneileg is egyfajta konklúziója lenne az eddig hallható dallamoknak, a szövegről nem is beszélve. Ezen a ponton világossá válik, hogy az album legerősebb üzenete a változás, gyógyulás, fejlődés, a reziliencia – és áthatja a nyugtató optimizmus, hogy végül minden rendben lesz.

They say true love's the greatest weapon
To win the war caused by pain, pain
But every diamond has imperfections
But my love's too pure to watch it chip away
Oh nothing real can be threatened
True love breathes salvation back into me
With every tear came redemption
And my torturer became a remedy

A Lemonade jelentősége

Senki nem tudja, hogy Beyoncé ezen valóban keresztül ment-e, valóban megcsalta-e a férje, vagy az egész csak egy művészi önkifejezés. Én azt gondolom, hogy ez nagyjából mindegy is, bár őszintén csodálkoznék, ha nem lenne az, mert a Lemonade egy rettenetesen érzékeny, mély, elsöprő, és erős érzelmekkel teli album, ami nem csak a megcsalásra reflektál, hanem nagyon szignifikáns pontja a női jogi és az afroamerikai hátrányos megkülönböztetés elleni harcnak. Már a Superbowl-on bemutatott Formation c. szám is (ami egyébként rajta van a Lemonde-en, de nem tartozik szervesen hozzá, amolyan extra szám) arról tanúskodott, hogy Beyoncé nem fél szembenézni azzal, hogy ő egy feketebőrű nő, és nincsen problémája azzal sem, hogy ezeket büszkén viselje és példát mutasson többmillió afroamerikai nőnek, akiket nap-mint-nap érnek atrocitások. Ahogy a Lemonade kisfilmben Malcolm-X-től idézi az énekesnő:

The most disrespected person in America is the Black woman, the most unprotected person in America is the Black woman. The most neglected person in America is the Black woman.

Beyoncéról elég régóta lehet tudni, hogy feminista értékeket vall, hisz a nők erejében (emlékezzünk csak a „Run the world” című számára, ami gyakorlatilag egy feminista himnusz), de azzal, hogy a Lemonade-el azokhoz is szólt, akiket megcsalt a párjuk, és megmutatta, hogy van ebből is kiút, hogy ki lehet lábalni egy ilyen helyzetből úgy, hogy a megcsalt nő megőrizze a büszkeségét, az erejét és az integritását – ez hatalmas dolog. Manapság megcsaltnak lenni még mindig egy erős stigmát jelent, könnyen ítéltetnek meg azok, akik ennek elszenvedői. Beyoncé megmutatta, hogy a világ egyik legbefolyásosabb nőjeként ugyanazon az érzelmi tornádón megy keresztül, amin a világon bárki, akinek át kell élnie ezt a fájdalmat, és ezzel erőt ad, és példát mutat – és lehet Beyoncét szeretni, vagy nem szeretni, de pont emiatt megkerülhetetlen a személye, és pont emiatt hatalmas jelentőségű album a Lemonade.

Június 11-én újra Pszicho Műhelyt tartunk, ahol a párkapcsolatok nehézségeiről fogunk beszélni más pszichológuskollégákkal együtt. Az esemény szuper érdekes, és ingyenes. További infó facebook oldalunkon!

Ti mit gondoltok a Lemonade-ről? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

A képek a Lemonade kisfilmből vannak.

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

A Wolfpack című dokumentumfilm 2015-ben olyan zajos sikert aratott (pl Sundance nagydíj), hogy alig vártam, hogy eljusson hozzánk is, és végre megnézhessem a megdöbbentő történetet a 7 New York-i testvérről, akik fiatal felnőtt korukig úgy éltek egy lakásban, hogy nem nagyon hagyhatták el azt – volt, hogy évente csak egy-kétszer, és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem mehettek ki az utcára a lakásból. A 6 fiútestvér (húgukról nem sok szó esik, és alig szerepel a dokumentumfilmben) azzal ütötték el az időt, hogy filmeket játszottak újra és vettek fel: kartondobozból hihetetlenül profi jelmezeket raktak össze, a szövegkönyvet pedig sorról sorra írták le a filmek után. Ja, merthogy internethozzáférésük nyilván nem volt. Anyjuk otthon tanította őket, apjuk pedig a film készültekor már félig alkoholbeteg, félig a valósággal teljesen kontaktust vesztett szektavezér benyomását kelti – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen az Angulo-családból, aki szabadon járhatott-kelhetett, hiszen nála volt a lakás egyetlen kulcsa.

A Wolfpack trailere

Az Angulo-gyerekek 2010 januárjában mentek ki először a szülők nélkül az utcára, ahol furcsa öltözködésük, "falkaszerű" viselkedésük felkeltette egy éppen arra járó filmművészeti hallgató, Crystal Moselle figyelmét, utánuk szaladt, és megkérdezte, hogy kik ők. Amikor kiderült a fiúk számára, hogy Moselle filmes, egy 5 éves barátság és filmforgatás vette kezdetét.

Moselle számára lassan bontakozott ki az a bizarr és érintetlen világ, amiben az Angulo-család élt, sokáig csak a fiúkkal és az anyával találkozott; az apát mindig elrejtették, amikor forgott a kamera. A filmnek kb az első felében egyáltalán nem is jelenik meg, csak beszélnek róla. És ahogy beszélnek róla, azzal a félelemmel vegyes megvetéssel, amibe jól belekavar, hogy az ideológiát, amit az apa képvisel valamilyen szinten teljesen magukévá tették, az egészen hátborzongató; főleg, amikor tényleg megjelenik az apa, és mi egy beszélni is alig tudó, szinte elbutult figurát látunk magunk előtt, akit kb a villamoson furán kiabáló, összeesküvés-elméleteket vizionáló figurákhoz lehetne hasonlítani.

(kép: Sundance)

Még laikus szemmel is hihetetlen ijesztő ez a szetting, hát még pszichológiailag, fejlődéslélektanilag: úgy kész rémálom. Hogyan nőhetett fel 7 gyerek teljes szociális izolációban, egy paranoid-skizoid tüneteket mutató apával és egy látszólag teljes rettegésben élő, bántalmazott anyával úgy, hogy teljesen működőképes fiatalok, egészséges a társadalomba teljesen beilleszkedni tudó felnőttek váljanak belőlük?

Hogyan lehettek belőlük normális felnőttek?

Először is a „normális” jelző minimum egy nagy kövér idézőjelet érdemel, hiszen pszichológiailag nincs sok értelme, maximum azt mondhatjuk, hogy jól funkcionáló, a társadalomba beilleszkedni tudó, látszólag jó mentálhigiénés állapotban lévő felnőttek lettek belőlük, ami, úgy gondolom, több védőfaktornak tudható be.

Az, hogy ezen együtt mentek keresztül, mindenképpen sokat számít. A szociális izolációt jól kompenzálták egyrészt egymás társaságával, másrészt a saját kialakított világukkal. Látszik, hogy tökéletesen működő csoportjukban, „falkájukban” egymás iránt teljes elfogadással és támogatással, nyílt és teljes értékű interakcióban vannak.

Az anya jelenléte is fontos, aki szemlátomást rengeteg szeretettel bélelte ki az életüket és a lakást, ami ugyan börtön volt, de emiatt otthon is tudott lenni. Ő lehetett az, aki kreativitásra facilitálta a gyerekeket, és bár a zene és a film rajongás is az apa felől jött, megérteni és feldolgozni az anya által tudták.

(kép: Dan Martensen)

A filmek újraforgatása, a kreatív folyamatok énvédő szerepe, és az a lelkesedés és önmagáért való játék, ami ezzel járt, pedig erősen kedvezhetett a reziliencia kialakulásában, amivel ezek a fiúk rendelkeznek, és ami leginkább segítségükre volt a beilleszkedésben. Rezilienciának azt a pszichológiai ellenállóképességet hívjuk, ami hozzásegít ahhoz, hogy a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodni tudjunk, hogy sikeresen adaptálódjunk olyan kihívásokhoz, amik rendre próbára teszik pszichológiai jóllétünket.

A legidősebb fiú azért megemlíti egy különösen szívszorító fél mondatban, hogy bárcsak ne emlékezne annyi mindenre a gyerekkorából, és akkor talán elfelejthetné szülei folyamatos veszekedését, és az ütések hangját. Talán a legsokkolóbb számomra az a rész volt, amikor az egyik testvér elmondja, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Sőt, nem is lehet velük együtt élni, és hogy a mai napig nem tud hozzászólni az apjához ezek miatt a "dolgok" miatt. Bár ez nyilván nem derül ki, hogy mik ezek a dolgok (a "nyilván" magyarázatát ld. alább, a film hibái résznél), de belegondolni is elborzasztó, hogy vajon mi az, amit alig tud artikulálni, megfogalmazni egy olyan fiatal, aki ilyen extrém körülmények között nőtt fel (amiről az interjú készültekor tudja, hogy nem normális), ennyi mindenen tudja túltenni magát – mégis mi történhetett, amiről alig tud beszélni?

(kép: Dan Martensen)

Már csak azért is különösen elgondolkodtató ez, mert az egyik legszembetűnőbb furcsaság a srácokban nekem elsőre az volt, hogy egészen pontosan meg tudják fogalmazni az érzelmeiket, teljesen nyíltan és probléma nélkül tudnak beszélni az érzéseikről és a következtetéseikről, egymás és önmaguk megfigyeléséről, ami bizony egy baromi nehéz dolog; sokan ezt évekig tanulják a pszichológusuk mellett. Fantasztikus az a reszponzivitás, amivel maguk és egymás irányába viseltetnek.

Azért éppen az ilyen részekben, mint az előbb említett, ki-kibukkan az a fehér iszonyat; az abúzus, a rettegés, a folyamatos félelem és fájdalom, az anya iránt érzett túlzó felelősség és az a mély, dühös bűntudat, hogy nem tudták megvédeni (ami tipikus azokban a gyerekekben, akiknek végig kell nézniük, ahogyan az apa/partner bántalmazza az anyát).

A szocializáció másik ijesztő hozadéka, hogy nem találkoztak más nőkkel az alatt a 14 év alatt, amíg be voltak zárva a lakásba, húgukon és anyjukon kívül, ezért érződik némi szexuális feszültség az anyával kapcsolatban. Ezt (természetesen) meg is fogalmazzák, hogy azért a lányok, azok nagyon hiányoztak. Ennek ellenére szemlátomást nagyon gyorsan beilleszkedtek ebből a szempontból is a társadalomba, többüknek barátnője, komoly kapcsolata van.

A film hibái

A film legnagyobb hibája, hogy (szerintem) mint film, nagyon rossz. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha egy hosszúra nyúlt trailert néznék, ahol kapok egy iszonyatosan izgalmas betekintést egy olyan történetbe, amiből több nap tömör tartalom sem lenne elég, olyan elképesztően izgalmas; szerethető karakterekkel, folyamatos szuszpenzióval, és konstans döbbenet-érzéssel. A legszívfájdítóbb ebben az egészben pedig az, hogy abban a pillanatban, amint Moselle betette a lábát a család közösségébe, változásra volt ítélve a dinamika. Ami nem baj, sőt, sok szempontból persze jó is, de leginkább egy hatalmas rejtett természeti kincs felfedezéséhez tudnám hasonlítani: tök jó, hogy ráleltünk, de már soha többet nem lesz olyan érintetlen, mint volt, úgyhogy a belépés pillanatában nagyon kell tudni, hogy hogyan örökítsük meg, hogy hogyan emlékezzünk rá.

(kép)

Leszögezem, hogy a filmes részéhez én egyáltalán nem értek, de mint néző rettenetesen zavart, hogy a legtöbbször csak onnan lehetett megállapítani, hogy egy adott felvétel nem a családi archívumból van, hanem a dokumentumfilmesek vették fel, hogy a fiúk nagyobbak voltak, és nem virított a bal alsó sarokban, hogy 1999. A fókusz folyamatosan csúszkál, ami lehet egy filmes eszköz is, de szerintem pont addig, ameddig nem vesz el a tartalomból, és nem késztet arra (engem pl. rövidlátó lévén automatikusan), hogy rögtön elkezdjek hunyorogni, hogy jobban lássam, mi történik.

Mondom, a filmes részéhez nem értek, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy attól még, hogy Moselle sikerrel közvetíti a „disconnect-érzést”, vagyis, hogy az érzelmileg leginkább terhelt jelenetek után simán bevág valami halál unalmasat, attól nem lesz jobb dokumentumfilm.

(kép)

A trailer-jelleget ráadásul az is fokozza, hogy egy kicsit néha úgy tűnik, mintha Moselle nem lett volna ott a legfontosabb részeknél. Gondolom, gyakori filmes eszköz, hogy a történéseket elmondatják, nem pedig bemutatják, de amikor a film fele ilyen, akkor van a nézőnek egy olyan érzése, hogy valamiről egyfolytában lemarad/kimarad.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy nagyon sokszor lehet azt érezni, hogy szimpla lustaságból nem elég jó a jelenet. Miután ezek a fiúk a kamera látványához sokkal jobban vannak szokva, mint például egy sorhoz a szupermarketben, nyugodtan meg lehetett volna őket kérni, hogy "vegyük fel azt, ahogy beszállnak a liftbe, oké, aztán vegyük fel azt, ahogy kiszállnak a liftből". Adott volna egy keretet az egész történetnek, elősegítette volna a narratívát, amit szemlátomást a filmesek nagyon szerettek volna közvetíteni, de olyan, mintha félig lustán, félig másnaposan vonszolták volna magukat ezután a fantasztikus kincs után, amire tök véletlenül ráleltek, és cammogtak volna ezek után a szupertehetséges, teljes mértékben lehengerlő fiúk után.

(kép)

És igen, lehet azt mondani, hogy végülis még akkor egyetemre járó hallgató készítette a filmet (=kifogás), vagy hogy nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközei/pénzügyi forrássai, =kifogás: mert ha az ember látta pl. a Tangerine c. filmet (és remélem látta, mert az egy remekjó film!), akkor tudja, hogy iphone-nal is lehet moziminőségű filmet készíteni, csak akarni kell.

Etikai kérdések

Az etikai kérdésekről pedig tényleg már csak pár szót. Az, hogy az apa komoly mentális betegséggel küzd, és nem örül a kamerásoknak, az nyilvánvaló. Az, hogy a húg szintén küzdhet legalábbis valamilyen enyhe értelmi akadályozottsággal, az is valószínű. De az több mint biztos, hogy a fiúk, akik között a forgatás kezdetekor több volt a 18 év alatti, mint feletti, nem tudhatták felmérni, hogy mit jelent egy olyan világ elé tárni a történetüket, amit nem is ismertek, és nyilvánvalóan féltek tőle.

A Wolfpack az összes figyelmeztető jellel együtt azért egy ’jó történet’, mert elősegítette azt, hogy a srácok ki tudjanak törni az életbe; és azért, mert el tudták bírni nem csak az ’új életet’, hanem a médiahisztit, és a megnövekedett figyelmet, ami a filmmel járt. Valamint az összes filmes aggállyal együtt is egy 'jó történet', mert legalább egy kis betekintést adott egy olyan évtizedes történetbe, ami egészen kísérteties, és nagyon sok szinten felkavaró.

(kép)

"Utánkövetés"

A fiúk közül majdnem mindenki a filmiparban talált magának állást (az egyik testvérből környezetvédő aktivista lett), és éppen saját produkciós cégük beindításán dolgoznak. Majdnem mindegyikük levágatta a szimbolikus hosszú haját, és ketten nevet is változtattak, hogy új életet kezdhessenek. Bár a "google" szót csak tizenéveik végén tanulgatták, az egyik srácot már instagramon is lehet követni. És bármennyire szomorú, hogy csak ennyit láthattunk ebből a különös világból, amiben éltek, hogy az ember még több és több információt akar - az mondjuk valószínű, hogy hallunk még róluk.

Látták a filmet? Mit gondolnak róla? Várjuk a kommenteket facebook-oldalunkon!

Bármilyen kérdésük van? Írjanak nekünk!

Források:

http://www.wsj.com/articles/the-wolfpack-tells-how-the-six-angulo-brothers-were-saved-by-the-movies-143398589

http://www.theguardian.com/film/2015/jan/29/wolfpack-sundance-documentary-angulo-brothers-new-york

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Facebook oldalunk

Az Y-generáció életkezdési válsága (ún. kapunyitási pánikja) az egyik leggyakoribb probléma, amivel megkeresnek minket. A jelenség összetett, sok háttértényezőből fakad, a specifikus családi háttértől kezdve a társadalmi-szociokulturális változásokig, a munkaerőpiac válság utáni nehézségeivel, az internet, az okostelefonok elterjedésével, és a külföldre vándorlás lehetőségével nehezítve. A következő két részes cikkünkben ezt a jelenséget próbáljuk egy kicsit körüljárni, beazonosítani a körülményeket, megnevezni a nehézségeket. Az Ötvenperc csapata egy új, pszichológiai témákat boncolgató műhely előkészítésében vesz részt: az első alkalom az önmegvalósításról és a reális elvárásokról fog szólni, amely nagyban érinti majd az Y-generáció tagjait is.

 
(kép innen)

Mi az az Y-generáció?

A nemzedékek elnevezése megkönnyíti az adott korcsoporthoz tartozó fiatalokat érintő nehézségek, hatások azonosítását. Az első megnevezett generáció az "elveszett nemzedék" (lost generation) volt, akik 1983-1900 között születtek, és az első világháború pusztító hatásai miatt kapták a nevet. Azokat, akik a Nagy Gazdasági világválság idején voltak fiatal felnőttek, "nagy nemzedéknek" nevezzük, utánuk jött a csendes vagy veterán-generáció (silent generation, 1920-1940) majd a "baby boom" generáció (1946-1964 között születettek). Az ezt követő X generációba azok tartoznak, akik az internet elterjedése előtt voltak gyerekek (1960-tól az '80-as évekig), az Y generáció pedig az ezredforduló környékén született korosztály, akik már gyakorlatilag beleszülettek az internet világába. A gyerekkorukat 2000 után kezdő nemzedék a Z-generáció vagy Alfa-generáció: a mai gyerekek is ezt a kohortot gazdagítják.

Az Y-generáció elsődleges jellemzője a különböző digitális technikai eszközök korlátok nélküli használata. A tipikus ezredfordulós gyereknek a szülei azt tanították, hogy bármi lehet belőle, és hogy akkor lesz igazán boldog, ha megvalósítja az álmait - csak mernie kell elég nagyot álmodni. A karrierépítés ezért különösen hangsúlyos számukra, és jobban ki is vannak téve a munkahelyi pszichológiai terrornak (az ún. mobbingnak), a munkahelyi stressznek. Az y-genes fiatal a fogyasztói társadalomba született bele, a márkahűség, az énreprezentáció, és az önmegvalósítás különösen fontos szerepet tölt be az életében.

(kép innen)

Az Y-generáció nehézségeiről mostanában egészen sokat lehet olvasni, sok új film is készül a témában (pl. a 2015-ös A Kezdő című, vagy a google-nél szerencsét próbáló páros a Gyakornokok-ban) - ami nem véletlen, mert az y-genes fiatatlok ezekben az években kezdenek el dolgozni, és mivel a társadalom olyan nagy részét teszik ki, mint utoljára a baby boom-generáció, ezért igen sokakat érintő kérdésről van szó. A fent említett filmek sajnos nagyjából megakadnak az ezredfordulós fiatalokkal szembeni elcsépelt sztereotípiáknál és előítéleteknél ("sosem néz fel a telefonjából" - "képtelen bármit elintézni - "még a cipőfűzőjét is egy okostelefon appal próbálja bekötni" háromszögre építkeznek), ami azért is kár, mert a munkaerőt foglalkoztató X generáció nagy előítéleteket táplál a "digitális bennszülöttekkel" szemben. Tegye fel a kezét az a huszonéves, aki nem hallotta már legalább százszor azt a mondatot, hogy "Te biztosan el sem tudod képzelni, hogy milyen volt, amikor nem volt internet". A kezdeti munkavállalást nem könnyítik meg ezek az előítéletek, de az Y generációnak ennél nagyobb problémákkal is szembe kell néznie.

Az Y-generáció (Millennials) éli meg a legnagyobb stresszt az amerikai kutatás szerint

1. Gazdasági válság, munkabizonytalanság 

A 2008-as gazdasági világválság hatása még évekkel később is érződött a munka világában: legérzékenyebben talán éppen azokat érintették, akik 2008 utáni időszakban kezdték el a felnőtt létet, és kénytelenek voltak a válság következtében beszűkült munkalehetőségekből válogatni, elfogadni a rosszabb munkafeltételeket.A fent említett önmegvalósítási és karrierépítési vágyhoz ez nem illeszkedik éppen jól, ezáltal hatalmas stresszt okozva a fiatal munkavállalóknak. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) minden évben készít egy nagy stressz és egészség-felmérést, a 2015-ös nagy stresszfelméréséből kiderül, hogy egyrészt az y-gen tagjai sokkal nagyobb stresszt élnek meg, mint más kohortok, másrészt, hogy a legnagyobb stresszfaktort a pénz, a munka és a gazdaság állapota jelenti. 

 A leggyakoribb stresszor a pénz, amit a munka és a gazdasági félelmek követnek

2. A munkakeresés nehézsége vs. a lehetőségek tárháza 

Hiába készítenek fel az egyetem/főiskola alatt arra, hogy a munkaerőpiac kemény dió, és hogy gyakorlatilag mindenhol túlképzés van, tehát nehéz munkát találni - mindig dolgozik az emberben a kognitív torzítás, hogy "oké, hogy ez a statisztika, de ez rám biztosan nem vonatkozik". Másrészt a sok egyetemet/főiskolát végzett fiatal miatt egyre kisebb a jelentősége a papírnak,és egyre nagyobb hangsúlyt kap maga a munkahelyi teljesítmény az első, kritikus időszakban, ami talán még nagyobb stresszt okoz. Manapság a munkahelyek és munkaterületek közötti átjárhatóság is megnőtt: míg a baby boom-generáció tagjai jellemzően 2-3 munkahelyen dolgoznak aktív éveik alatt, az ipszilonosok csak ez első öt évben kb. ennyiszer váltanak munkahelyet. Így a fiatal munkavállalók jogosan érezhetik azt, hogy rengeteg lehetőségük van, viszont elég gyorsan beugrik a "biztosan jól döntöttem?" kérdés, ami növeli a streszszintet, szinte bénítóan hat az emberre. A soha-vissza-nem-térőtől, a kihagyott életektől való félelemek neve is van: FOBO (fear of better options, vagyis a jobb lehetőségektől való félelem).

(kép innen)

3. Az egyetem elhagyása és a felnőtté válás 

Bár az egyetem vége felé, a tizedik-tizenkettedik vizsgaidőszakon túl már sokan alig várják, hogy elkezdhessék a "nagybetűs életet", hogy dolgozni kezdjenek, hogy végre legyen pénzük másra is, mint májkrémes kenyérre, hogy a bennük tomboló kreatív energiákat végre felhasználhassák - az első ledolgozott év után kevesen gondolják, hogy a munkához fűzött összes reményük és elképzelésük bevált. A diákélettel járó hektikus, felxibilis napirend után a "nyolctólnégyig" (ami persze igazából nyolctól-kilenctől ötig-hatig-hétig is eltarthat) váratlanul övön aluli lehet, főleg ennek a generációnak, akik online élik az életük felét, és simán dolgoznak otthonról is. Ehhez a változáshoz, úgy tűnik, még nem nagyon alkalmazkodott a munkaerőpiac: ritka az olyan munkahely, ahol a kötött munkaidő helyett a flexibilis munkaidőt preferálják, és gyakoribb az, hogy bár este hat-hétig is bent kell lenni, elvárják, hogy a munkahelyi e-mailre még 8 után is érkezzen válasz. Ez viszont a személyes szabadság, a rekreációra fordítandó szabadidő egy durva korlátozása, amit sokan nem ismernek fel, és úgy érzik, muszáj még keményebben dolgozniuk, akár a szabadidejükből is komoly részt áldozva, hogy közelebb kerüljenek az áhított önmegvalósítás felé.

4. Vetélytársak  munkatársak

Az APA fent említett kutatásából kiderül hogy azok az emberek, akik emocionális támogatottságban részesülnek, jobban tűrik a stresszt, kevésbé érzik annak egészségkárosító hatásait. Míg az egyetem alatt az ember maximum a jobb jegyekért, nagyobb elismerésért verseng csoporttársaival, akik közül jellemzően jó barátai is kikerülnek, a munkahelyen már jóval nagyobb a verseny, kevésbé támogatóak egymással az munkatársak, nem érzi már annyira biztonságban magát az ember. "Ha én nem végzem el, elvégzi helyettem más: ezt nem hagyhatom" - így lesz az ártatlan munkatársakból ellenfél.

Az érzelmi támogatottság ereje: kevesebb stresszt élnek meg, kisebb mértékben depressziósak a támogatottak

5. Megváltani a világot  megvalósítani önmagam

A huszonéves korosztály sajátja a világmegváltási kedv, a nagyra törő tervek, ez minden kohortra jellemző (elég, ha csak a baby boom generáció hippijeire gondolunk), viszont először az Y generáció esetében kapott az önmegvalósítás ekkora hangsúlyt. Az ezredforduló környékén születettek azt tanulták az iskolában, azt látták a tévében, és jó esetben azt hallották a szüleiktől, hogy bármilyen hivatást választhatnak, bármiben sikeresek lehetnek - ha keményen dolgoznak, és áldozatokat hoznak, elérhetnek bármilyen célt. Semelyik korábbi generáció nem hallgatta meg ennyiszer azt, hogy ha boldog akarsz lenni, valósítsd meg az álmaid, ami önmagában egy rendkívül pozitív, támogató üzenet, azonban könnyen átfordul egy másik, ártó üzenetbe: ha nem valósítod meg az álmaid, nem lehetsz boldog, ami érthető módon hatalmas emocionális distresszt okoz, és melegágya a szorongásnak, az ember önmagával kapcsolatos mély bizonytalanságának.

6. Menjek vagy maradjak? 

Soha nem volt még ennyire "kicsi" a világ, soha nem volt ennyire könnyű külföldre költözni, mint az elmúlt pár évben - nem csoda hát, hogy az ezredfordulósok egyik jellemzője a nagymértékű mobilitás. Külföldön szerencsét próbálni hatalmas élmény, és sokak számára nagyon vonzó alternatíva, de rengeteg bizonytalansággal is jár: otthon, biztonságos légkör, kevés lehetőség, kevesebb fizetés vagy külföldi, bizonytalan lét, ahol viszont több a munkalehetőség, jobb az életszínvonal. A helyzetet nagyban nehezíti, hogy nagyon ritkán esik szó a migráció árnyoldalairól: például az újrakezdés nehézségeiről: a magányról, az izolációról, a kulturális különbségekről, a kívülállóság érzéséről; sokkal inkább az szokott lenni az üzenet, hogy otthon maradni béna, külföldre menni menő, és egyszerű: előtted az egész világ, miért maradnál otthon? Az ellenérvek viszont igenis fontosak, és nem lehet őket lesöpörni az asztalról. Felelős döntés ez, amit érdemes jól átgondolni.

 
(kép innen)

7. Külföldi lét 

Ha valaki a külföldre költözés mellett dönt, nagyon fontos, hogy tisztában legyen vele, hogy bizonyos szempontból nehezebb lesz kint, mint itthon - tapasztalataim szerint ez nagyon kevésszer előzi meg a külföldre költözés döntését. Kint aztán meg kell tudni küzdeni a "különléttel", a hirtelen felnőtté válással, a rengeteg felelősséggel, és első sorban a magánnyal, miközben ezeket a nehézségeket az itthon maradt barátoknak és a családnak nagyon nehéz tolmácsolni, mivel segíteni úgysem tudnak. Dolgozik is a kognitív disszonancia-redukció rendesen ("Miért jöttem külföldre, ha rosszul érzem magam? -> Igazából nem is érzem rosszul magam, nagyon jól érzem magam! Jól kell, hogy érezzem magam" Máris egy önostorozó üzenet.) Valószínűleg egyébként innen jön a "külföldön kolbászból van a kerítés" hiedelme is, hogy az már nem jut el az otthon maradtak felé, hogy mennyire kemény külföldön gyökeret ereszteni. Nagyon ajánlom ebben a témában a vs.hu dokumentum-sorozatát, a Mit ér meg? videók jól árnyalják a külföldi léttel kapcsolatban őrzött elképzeléseinket. 

Mindegyik generációnak megvannak a saját nehézségei, szembenállása a korábbi generációkkal. Az Y-generációra a kiugró stressz-szint és a nagymértékű szorongás jellemző, aminek megelőzésében fontos, ha be tudjuk azonosítani a körülményeket, amik ezt okozzák. A legfontosabb üzenet, hogy  "nem vagy egyedül", mások is küzdenek ezzel, és bár mindenki igyekszik a külvilág felé a sikeres, gondtalan, laza imázst mutatni (nagy segítség ebben a közösségi média), rengetegen szenvednek a folytonos bizonytalanságtól, a stressz hatásaitól. 

A következő részben az Y-generáció magánéleti problémáiról lesz szó. A téma iránt érdeklődőknek meleg szívvel ajánlom az önmegvalósítás vs. kiégés témával foglalkozó előadást (nem csak y-geneseknek!), ahol az Ötvenpercesek is képviseltetik magukat. 

Az infografikák az American Psychology Association tanulmányából származnak.

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

Források:

https://www.apa.org/monitor/2015/04/money-stress.aspx

http://www.pewsocialtrends.org/files/2010/10/millennials-confident-connected-open-to-change.pdf

STRESS IN AMERICA: Paying With Our Health. February 4, 2015 http://www.apa.org/news/press/releases/stress/2014/stress-report.pdf

Psychology Today: Why Millennials Are so Stressed—and What to Do about It. https://www.psychologytoday.com/blog/the-gen-y-guide/201509/why-millennials-are-so-stressed-and-what-do-about-it

Business Insider: It's official: millennials are the most stressed-out generation. http://uk.businessinsider.com/millennials-are-the-most-stressed-out-2015-2?r=US&IR=T

Kushlev, K., W. Dunn, W. E. (2010): Affective Forecasting: Knowing How We Will Feel in the Future. University of British Columbia. 

Egyik múltkori bejegyzésünkben arról írtunk, hogy a mentális és emocionális problémák gyakran váltanak ki túlzott ellenérzéseket, stigmatizálást másokból; próbáltunk amellett érvelni, hogy ez a megbélyegzés felesleges és ártó. A mai posztban mutatunk pár példát olyan okostelefonos applikációkra, amik a mentális és emocionális nehézségekkel való megküzdésben segítenek - így azok, akiket megakadályoz a segítségkérésben ez a társadalmi bélyeg, elindulhatnak azon az úton, amelynek során valamennyi segítséget kaphatnak nehézségükkel kapcsolatban, és amelynek a végén talán szakemberhez tudnak fordulni.

Öt alkalmazást szedtünk össze öt különböző pszichológiai zavar területéről. Ezek mindegyike angol nyelvű, így valamennyi nyelvtudás szükségeltetik hozzá. Mindegyiknél külön-külön is odaírhatnánk (de inkább ide írjuk, hogy mindegyik appra érvényes), hogy ezek nem helyettesítik a szakemberrel való konzultálást - úgyhogy mindenképpen ajánljuk, hogy ha úgy érzik, segítségre van szükségük, írjanak nekünk, vagy keressék fel a háziorvosukat.

Szorongás csökkentése, stresszel való megküzdés

Időnként mindenki megéli a szorongás érzését, vannak olyan időszakok az életben, amikor intenzívebben, valamikor kevésbé. A szorongás gyakori, szerves része életünknek az iskolában, munkahelyen, társas kapcsolataink során. Ha a szorongás specifikus marad (nem válik generalizálttá), nem jelent problémát mindennapi teendőink ellátása során, ha megmarad a "kellemetlen de elviselhető" szinten, és nem fordulnának vele szakemberhez, akkor is jól jön naponta 5-10 perc nyugodt elvonulás, meditálás: ebben nyújt segítséget a Magyarországon is egyre népszerűbb Calm alkalmazás. Elérhető Androidon és Iphone-on is.

Kép innen. 

Alvászavarok, stressz

A CBT-i coach főleg az alvászavarral küzdőknek nyújt segítséget. A Stanford kutatói által fejlesztett applikáció végigvezet azokon a változtatásokon, amikkel az alvás mennyiségét és minőségét javítani lehet: strukturált oktatóanyaga az álmatlanság zavarával küzdő betegek számára hasznos. Androidon és Iphone-on is elérhető.

Kép innen. 

Poszttraumatikus Stresszzavar

A PTSD coach eredetileg amerikai veteránok számára megalkotott applikáció, amelyet azonban ma már más PTSD-vel küzdő betegek is használnak terápiájuk mellé. A relaxációs módszerek mellett önsegítő technikákat is tanít, valamint sokat olvashatunk magáról a poszttraumatikus stressz szindrómáról is. Androidon és Iphone-on is.

Kép innen.

Depresszió, Szorongás

Az amerikai Northwestern egyetem kutatói által megalkotott applikáció, az IntelliCare appgyűjtemény 14 mini alkalmazásból áll, amelyek mindegyikének célja, hogy a szorongáskeltő gondolatokat csökkentse, az alvászavarokkal, szociális izolációval való megküzdést segítse. Az app egyébként egy átfogó amerikai egészségügyi kutatás eredményeit használta fel a 14 kis alkalmazás megalkotásához. Csak Androidon elérhető.

Kép innen. 

Szokások megváltoztatása, kiépítése

Az újévi fogalmaktól kezdve egy-egy húzósabbra sikerült buli másnapján, vagy egy nagyobb családi ebéd után egészen a sportolási fogadalmakig bezárólag nagyon gyakran ígérjük meg magunknak, hogy változtatunk szokásainkon - ebben segít a Rewire nevű app, ami a "naponta mindig egy keveset" elv alapján asszisztálja végig életünk jó irányba történő változtatásait. Okos statisztikákat, napi ránkszólást és tanácsokat kapunk ettől a szépen designolt apptól. Sajnos csak Androidon.

Kép innen. 

Mivel az időnk egyre nagyobb részét töltjük a telefonunk társaságában, egyre több appot használunk, érdemes egy-egy mentális és emocionális jóllétet támogató appot is letöltenünk a telefonunkra, hátha kedvet kapunk egy kis meditálásra vagy önismeretünk bővítésére - az egészségünknek nagyon jót tenne.

Önök milyen applikációval egészítenék ki a listát? Használnak más alkalmazásokat, amelyek a mentális vagy emocionális jóllétüket támogatják? Írják meg nekünk és mi bővítjük a listát!

Források:

Psychiatry Advisor http://www.psychiatryadvisor.com/top-10-mental-health-apps/slideshow/2608/

Psychology Today https://www.psychologytoday.com/blog/neuro-behavioral-betterment/201511/4-psychological-smartphone-apps-designed-benefit-behavior

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

A párizsi támadások megrázták a világot: alapvető kérdéseket vetnek fel,  fenyegetve érezzük értékeinket és a világrendet, felkészítjük magunkat gyökeres változásokra, keressük a miérteket és a hogyanokat. Ha a dolgok mögé szeretnénk nézni, megérteni az előttünk átalakuló világ folyamatait, érdemes a pszichológiához fordulnunk. Mi, az Ötvenperc tagjai fogunk még ezzel foglalkozni, most mégis először egy fontos gyakorlati kérdést veszünk elő: mit mondjunk a gyerekeknek a párizsi terrortámadás kapcsán, hogyan beszéljünk nekik ezekről?

Először is: nagyon fontos a szülőknek elfogadniuk, hogy az egészen kis gyerekek is azonnal megérzik, hogy valami megváltozott az aggódó, elharapott beszélgetésekből,  az otthoni megváltozott hangulatból, növekvő feszültséget és félelmet éreznek szüleiken. Mégha nem is értik, hogy mi megy a TV-ben, vagy miről beszélnek a rádióban, a szüleik reakciójából azonnal megérzik, hogy valami történt, és ez a valami félelmetes és rossz.

Tehát az, hogy a "gyereknek nem mondunk semmit, hogy védjük" természetesen nem opció. A beszélgetés célja az, hogy a gyerek ne érezze a saját világát fenyegetve azáltal, hogy a félelmet nem tudja a helyére rakni, és hogy ne úgy kelljen vele küzdenie, hogy nem beszéltek neki róla. A cél, hogy a gyerek érezhesse, hogy tenni tud a félelme ellen: vannak megküzdési stratégiák, amiket egyébként ha korán elsajátít, sikeresen alkalmazza majd a jövőben is. 

Először nézzünk 5 szempontot a beszélgetéshez, majd támpontokat korosztályra lebontva.

1. minél hamarabb, annál jobb

Ne késlekedjenek a gyerekkel való beszélgetéssel. Minél tovább érzi a gyerek a fenyegetettséget és a titkot, hogy valami történt, amiről neki nem szabad tudnia, annál nehezebben küzd meg vele. A legjobb, ha a szüleivel beszélhet ezekről a dolgokról, akik nyugodt, biztonságos körülmények között hagyják, hogy ő bármit kérdezhessen, és megérthesse, ami történt.

2. nyugodt beszélgetés

A gyerekek könnyedén átveszik szüleik szorongásait: ha idegeskedve, ingerülten beszélnek velük, a gyerekekben nő a szorongás. A legjobb, amit tehetnek, ha nyugodt légkört teremtenek, és időt szánnak a gyerek kérdéseire.

3. nem kell mindent tudni

Legyenek megengedőek magukkal kapcsolatban: az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban nagy változásokat élhetünk meg, változik a világnézetünk, a világrendünk, hozzáállásunk dolgokhoz, és alapvető gondolataink is. Ne tegyenek tehát úgy a gyerek előtt, mintha kész megoldásaik lennének, és ne akarják lesöpörni az asztalról a problémát.

4. vegyék komolyan a gyerek gondolatait

Hagyják, hogy kérdezzen, hogy gondolkodjon a dolgokon, hogy kimondhassa a gondolatait, és kérdezzenek vissza nyugodtan. Fontos, hogy hagyjanak időt arra, hogy megeméssze a hallottakat, onnantól kezdve, hogy beszéltek róla, a gyerek dolgozni fog rajta a saját tempójában. Fontos, hogy mondják el a gyereknek, hogy ha később ismét beszélni szeretne róla, akkor van rá lehetősége.

5. biztonság

A legfontosabb persze, hogy éreztessék, mondják el a gyereknek, hogy a szülei mellett biztonságban van, hogy együtt maradnak, és nem fognak elszakadni egymástól. Próbáljanak nyugodt körülmények között beszélni vele, ha ez mégsem megy, mondják el neki, hogy Önök most szomorúak, de nincs nagy baj.

Nézzük korosztályra lebontva.

1. óvodáskorú gyerekek: ez az egyetlen korosztály, ahol óvatosan kell bánni ezzel a beszélgetéssel. Ebben a korban a gyerekekre az ún. mágikus gondolkodás jellemző, vagyis könnyedén találnak összefüggéseket olyan dolgok között, ahol valójában nincsenek; összemossák a tényeket félelmeikkel és fantáziáikkal. Hagyják, hogy kérdezzenek, ha szeretnének, de a legfontosabb ebben a korban nem is az, hogy tényekkel lássák el az óvodás korú gyereket, hanem, hogy ők a lehető legjobban biztonságban érezhessék magukat.

2. alsós általános iskolás korú gyerekek: Ennél a korosztálynál hagyhatjuk, hogy ő vezessen minket; ebben a korban a tények és a tudás fontos, és meg tudják nyugtatni a gyereket. Természetesen ne terheljék felesleges, rémisztő tényekkel őket, csak, ha külön rákérdeznek (pl. hogy hány ember halt meg). Vegyék komolyan a gondolataikat, és a félelmeiket, de beszéljenek nekik arról is, hogy egy ilyen tragédia nagyon ritkán történik meg.

3. felsős általános iskolás korú gyerekek: Ők már önállóbban dolgoznak ezzel kapcsolatban, de ne feltételezzék, hogy úgy gondolkoznak erről, mint önök. Sok félelem, világgal kapcsolatos bizonytalanság lehet bennük, amit nem is tudnak feltétlenül megfogalmazni. Nem kell direkt előhozni a témát, vagy külön direkt leülni velük beszélni, itt leginkább az a fontos, hogy tudják a gyerekek, hogy fordulhatnak a szüleikhez, és ismét: hogy biztonságban vannak.

4. gimnazista korú gyerekek: Ebben a korban biztosan olvasnak róla a közösségi médiában és beszélnek a társaikkal. Egy gimnazista korú gyerek magától valószínűleg nem nagyon akar majd beszélni a témáról, és ha a szülő előhozza, inkább azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Érdemes akkor előhozni a témát, ha valamit együtt csinálnak, hogy ne érezze a gyerek beleerőltetve magát a beszélgetésbe. Fontos vele érinteni a közösségi média torzításait, hogy nem érdemes a facebookon olvasott dolgokat egy az egyben elhinni: így erősíteni lehet a kritikai gondolkodását, és érinteni lehet az erőszak témáját is. Mindig hagyni kell, hogy megfogalmazhassa a gondolatait, mégha ezek számunkra  furcsák vagy gyerekesek, akkor sem szabad ezt érzékeltetni vele.

Reméljük, ez a pár gondolat ad némi támpontot a gyerekekkel való beszélgetéshez. Ha bármilyen kiegészítést tennének, vagy esetleg elmesélnék, hogy Önök hogyan beszéltek a gyerekükkel, osszák meg velünk!

A képek Leonid Afremov imresszionista festményei Párizsról.

Források:

http://time.com/4112751/how-to-talk-to-your-kids-about-the-attacks-in-paris/

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk

Szoros összefüggést találtak az önelfogadás és a boldogság mértéke között, viszont az is kiderült, hogy pont az önelfogadás szokása az, amit legritkábban gyakorlunk.

Kép innen.