Az Agymanók (Inside Out) a Pixar legújabb animációs filmje, amely az érzelmek és az emlékezet viselkedésre gyakorolt hatását igyekszik modellezni mesés, játékos formában. Mindenkiben azonnal felmerül a kérdés: jó, de mi az, amiben valós a rajzfilm ábrázolása és mi az amiben téved vagy kiegészítésre szorul?

Először is néhány mondat a történetről azok kedvéért, akik nem látták a rajzfilmet: a főszereplő Riley, egy 11 év körüli kislány, aki szüleivel egy kedves vidéki városból San Franciscoba költözik. A kislány elveszti addigi otthonát, barátait, kedvenc hobbiját és meg kell küzdenie a sok új helyzettel. Ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Riley érzelmeit 5 karakter testesíti meg, akik a bonyodalmak hatására nagyobbnál nagyobb kihívásokkal találják szembe magukat.

Hosszasan lehetne értekezni arról mi az ami helyesen került a filmbe és mi az ami kimaradt, de mivel elsősorban ez egy rajzfilm és nem egy tudományos disszertáció, ezért nem is várjuk el tőle, hogy minden részletre kiterjedően számoljon be az agyunk működéséről (vagy elvárhatjuk, de nem fog). Ehelyett három olyan pontot választottam a filmből, ami el van találva és három olyat, ami tudományos szempontból mindenképp kiegészítésre szorul. 

Kép innen.

Ahol a készítők fején találták a szöget: 

1. A rajzfilmben megjelenített öt érzelem valóban a tudomány által elismert 6 alapérzelem közé tartozik: az öröm, a bánat, a harag, az undor és a félelem univerzális érzelmek, azaz a Föld minden pontján, minden kultúrában léteznek, a hozzájuk tartozó arckifejezéseket pedig ösztönösen felismerjük. Paul Ekman amerikai pszichológus 1945-ben kezdte kutatásait az arckifejezések természetére irányulóan, kultúrközi vizsgálatokat folytatott. A hatodik általa leírt alapérzelem a meglepődés.(Vannak olyan elméletek, amik hetedikként ide sorolják az érdeklődést, megint más elmélek pedig csak négy univerzális alapérzelmet azonosítanak). 

2. Tényleg vannak olyan emlékeink, amelyek meghatározóbbak a többinél, olyan szempontból, hogy alapvetően befolyásolják a viszonyulásunkat valamihez (a családunkhoz, a kutyákhoz vagy mondjuk a tanuláshoz). Ezekhez a fontos, vagy alapvető emlékekhez kapcsolódó érzelmeink azonban nem mindig állandóak, és ahogy a filmben is, változhatnak, árnyaltabbá válhatnak. Az ilyen alapvető emlékek árnyaltabbá tétele fontos szerepet hordoz a tanácsadás vagy terápia során is. Adott egy élményünk, ami egy életre megbélyegzi, hogy hogyan viszonyulunk egy adott dologhoz. Ezt az élményt azonban lehetőségünk van átkeretezni, más szempontból megérteni, új jelentést adni neki, hogy aztán megváltozzon az adott dologhoz való hozzáállásunk is. 

3. Nem csak az Agymanóknak vannak elhárító mechanizmusaik, hanem nekünk is! A rajzfilm leegyszerűsítve, de megjeleníti a negatív érzelmekkel megküzési módjainkat. Derű (az örömöt megtestesítő karakter) nem nyugszik bele abba, hogy nem sikerült a költözéssel kapcsolatban minden a legjobban és elszántan próbál tenni azért, hogy Riley újra jókedvű lehessen. Extra adag kellemes emlék felidézését rendeli expressz vonaton és még Bánatot is szigorúan kispadra ülteti: azt reméli, így már semmi sem állhat a boldogság útjába. Mi köze ennek a valósághoz? Az Anna Freud által leírt elhárító mechanizmusok olyan tudattalan lelki jelenségek, amelyek funkciója, az olyan "én"-t érintő felismerések megakadályozása, amelyek fenyegetik az önértékelést, szorongáshoz vezetnek. Rögtön a fenti példához kapcsolódóan két elhárító mechanizmust is azonosíthatunk: az egyik a tagadás (Bánatnak meg sem szabad mozdulnia és semmibe nem szabad beleszólnia, mintha nem is létezne), a másik pedig a fantáziatevékenység (olyan élmények felidézése, amelyek elégedettséggel töltenek el minket).

Kép innen. 

Pontok, ahol a valóság csorbát szenvedett:

1. Mire az otthon melegében, pólyába csavarva ránk mosolyognak a szüleink, addigra millió érzelmet megélünk, megannyi élménnyel gazdagodunk, amelyek egy életen át hatással lehetnek ránk. Ha csak a kellemes élményeinket számolnánk össze, akkor is valószínű, hogy nem a szüleink mosolya lesz az első, hanem például az anyukánk becéző hangja, amely már az anyaméhben töltött idő alatt is megnyugtat bennünket. De nem csak kellemes élményeket élünk át a születésünkig. Ha az anyuka várandóssága teljességgel háborítatlan volt is (ami nem valószínű), világrajövetele során sokkot és fájdalmat akkor is megéli a baba, ha a lehető legbékésebb születésben van része. 

2. Minden érzelemnek sokkal nagyobb funkciója van, mint ahogy azt a film be tudta mutatni, és nem csak az öröm átélése bír jelentőséggel (a film egyik legkevésbé elfogadható pontja, hogy kizárólag az örömöt állítja be úgy, mint hasznos érzelmet, egészen a történet végéig, ahol ez egy kicsit árnyalódik). Amellett hogy a különböző érzelmeink evolúciós szempontból is leírható hasznot jelentenek számunkra (az undor megvédhet minket a fertőző vagy veszélyes ételektől, a félelem távoltarthat minket veszélyes helyzetektől, a harag segíthet saját magunk megvédésében), a társas életben is nélkülözhetetlen mindegyik érzelmünk. A szomorúság például szorosan kötődik az együttérzés képességéhez is, lehetőséget ad arra, hogy kapcsolódni tudjunk másokhoz olyan helyzetekben is, amikor ők veszteséget élnek át vagy valamilyen negatív élményben van részük. Emellett az érzelmeink ritkán jelennek meg teljesen szeparáltan , sokkal gyakoribb, hogy kevert érzelmeket élünk meg. Az érzelmek különálló megélése jellemzőbb a gyerekekre, akik egy adott dologgal kapcsolatban gyakran tisztán egy érzelmet élnek meg, azonban nekik is el kell sajátítaniuk az érzelmek integrálásának képességét, azaz meg kell tanulniuk egy dologgal/személlyel/helyzettel kapcsolatban többfajta érzelmet is megélni. 

3. A tudatalattinkban nem csak a félelmeink lakoznak. A mesében Riley tudatalattija egy szigorúan őrzött kamra, ahová a "bajkeverőket" zárják (pl. a bohócot, a brokkolit vagy a nagymama porszívóját, melyekben az a közös, hogy Riley fél tőlük). A valóságban azonban a tudatalattink egy sokkal jobban rétegzett, dinamikusan működő énrészünk. Tudatalattinak nevezünk minden olyan mentális folyamatot, amely nem tudatosul. Ezek között vannak olyanok, amelyek könnyen tudatosíthatóak és vannak olyanok, amelyek szinte soha nem tudatosak (ezt nevezik tudattalannak). A pszichoanalízisben a tudattalant olyan késztetések, kívánságok, motivációk, érzelmek, emlékképek, impulzusok, vágyak és félelmek alkotják, amelyek a tudat számára hozzáférhetetlenek vagy csak nehezen hozzáférhetők, ugyanakkor befolyásolják gondolatainkat és cselekedeteinket.

Ön látta az Agymanók című rajzfilmet? Ha igen, mi volt róla a véleménye? 

______________________________________________________________________

Szabó Fanni az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja. 
E-mail cím: szabo.fanni@otvenperc.hu

Forrás: 

https://www.psychologytoday.com/blog/beyond-heroes-and-villains/201506/inside-out-emotional-truths-way-pixar
Elhárító mechanizmus - Wikipedia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Elh%C3%A1r%C3%ADt%C3%B3_mechanizmus

Elég nagy biztonsággal feltételezem, hogy a Humans of New York című projektet/blogot szinte mindenki ismeri. Aki most hall róla először, annak talán most sikerült kis örömöt csempészni a napjába és változást az internet-fogyasztási szokásaiba (meg némi idő-deficitet), hiszen Brandon Stanton fotós blogja fantasztikus, lenyűgöző és letehetetlen; ha az ember egyszer elkezdi olvasni, biztos, hogy nem hagyja abba órákig.

A Humans of New York portréin ábrázolt embernek 10-15 perc alatt életük legintimebb pillanatait, legjobban őrzött, sokszor barátaiknak, családjuknak sem elmesélt nehézségeikről, fájdalmaikról, örömeikről vallanak egy teljesen idegen embernek, majd utána beleegyeznek abba, hogy ezek további, több mint 15 millió emberrel legyenek megosztva portréjuk mellett. Ez a recept, amely annyira lehetetlennek hangzik, hogy ha valaki előállna ezzel az ötlettel, biztos, hogy tízből tíz ember sorolná az érveket, hogy miért nem működhet - ez a recept az, amit több száz fotós és újságíró próbál másolni világszerte, ami 2011 január 11.-i első posztjától kezdve több tízezer ember életének morzsáit mutatta be, rengeteg nehéz helyzetben levő embert segített meg a közösségi média erejével, 4 könyv jelent meg történeteinek válogatásából több százezer eladott példánnyal - egyszóval egy eredeti ötlet, amelyből nagyon hamar világsiker lett.

Az egyik első kép, amit Brandon a Humans of New York facebook oldalára készített, amikor chicagoi állását elvesztve New York-ba költözött, és egy kamerával járni kezdte az utcákat, hogy portrékat készítsen. A képhez tartozó történet itt.

A tízből tíz ember pedig joggal kérdezheti, hogy hogyan lehet ez? Miért beszélnek magukról ilyen gyorsan, ennyire könnyen, ilyen mélységekben az emberek? Miért osztják meg legféltettebb örömeiket, gyötrelmeiket egy vadidegen emberrel 15 perc alatt, amiket a hozzájuk legözelebb álló embereknek képtelenek elmesélni? Megpróbáltam összeszedni az okokat.

1. Úgy tűnik, az emberek Brandonnal könnyen megtalálják a hangot, határozottan, de nagyon kedvesen fordul az emberekhez, és persze emellett több tízezer portré után már elég konkrét szisztémája van: ha valakit le szeretne fotózni, soha nem hátulról közelíti meg, mégha futnia is kell egy keveset, hogy szemből jöhessen felé. Először teljes alakos portrékat készít, utána vált az intimebb, szűkebb kivágásra.

2. Közben kérdez, és jól tud kérdezni. Először valamilyen általános kérdést tesz fel, amire többnyire általános, elnagyolt, kényelmes választ is kap (pl. "Milyen tanácsot tudnál adni?" "Legyél mindig optimista."), de ebből könnyen kérdez olyat, amire a válasz már lehet nagyon intim is (pl. Tudnál egy olyan helyzetet mondani az életedből, amikor nem sikerült optimistának maradnod?") Nagyon jól érez rá arra, hogy mit kell kérdezni az emberektől, hogy azonnal megnyíljanak.

(a képhez tartozó történet itt)

3. Tud hallgatni. Ha valaki nem tud rögtön felelni egy kérdésére, nem sietteti, nem feszeng; simán ül az illető mellett akár 5 percet is csendben, amíg a portréalanya gondolodik. Odafigyel, és gyakorolja az "értő hallgatás" technikáját.

4. Nem ítél, nem ítélkezik. Néha nagyon nehéz elmondani a gondolatainkat, érzéseinket vagy velünk történt jó és rossz dolgokat a számunkra fontos embereknek, akikről bár tudjuk, hogy szeretnek minket, mégis rettenetesen félünk, hogy mivan, ha ezúttal nem fogják megérteni, vagy elítélnek miatta, és ezért inkább nem mondjuk el. Hajlamosak vagyunk ezt a döntést egészen kevéssé tudatosan meghozni, miközben persze szenvedünk attól, hogy nem mondhattuk el, ez pedig könnyedén visz bele egy agresszív hiánykommunikációba a másikkal, anélkül, hogy ő (vagy akár mi) sejtenénk, mit "rontott el". Csak érezzük, hogy valamiért piszok dühösek vagyunk rá. Egy idegennel való "sharing" esetében ezt az egészet megspóroljuk magunknak, mert az sosem számít annyira, hogy ő elítél-e. Nem lehet rosszat mondani, és erre ráerősít Brandon elfogadó, nyílt attitűdje is.

5. Hagyja és élvezi, hogy a riportalany van a figyelem fókuszában, ami nyugodtságot és magabiztosságot ad, megteremti ezzel a "megtartó közeget", ahol az emberek elengednek, és könnyebben mesélnek magukról.

(a képhez tartozó történet itt)

6. Érdeklődik és figyel. Tényleg érdekli, hogy mi a története annak, aki mellé leül, és fenntartja a figyelmét, nem küldi az "érdektelenség üzenetét" a portréalanyának. Minden embernek vannak nehézségei, elakadásai, vagy éppen örömei, sikerei az életben, amikről nagyon szeretne éppen akkor beszélni, de egyszerűen nem tudják, hogyan és kivel: úgy érzik, a környezetüket a szomorúságuk terheli, a vidámságuk pedig idegesíti.

Az első pontot leszámítva, a maradék 5 pont számunkra azért különösen érdekes, mert pont ilyen az atmoszféra egy tanácsadó pszichológusnál. 

Van persze ezek mellett pár más oka is annak, hogy miért működik annyira ez a modell:

• Általában az emberek,szeretnek magukról beszélni, főleg az amerikaiak, ahol az individualista kultúra ezt előtérbe hozza, ők tudnak is;
• emellett pedig könnyedén csevegnek, és szeretnek felületes dolgokról beszélgetni egymással, egyszerűen azért, mert valakivel beszélgetni, legyen az bármilyen felületes kis csevej, jó.
• Ez némileg kapcsolódik a 6-os ponthoz: New York hatalmas város, a maga 8 és fél millió lakosával, ahol rengetegen dolgoznak nagyon sokat, magányosan; ahol arra van inkább idő, hogy a szociális életüket nagyrészt online éljék, ahol viszont mindenki sokkal boldogabbnak mutatja magát, és egyszerűen nincs hely és lehetőség arra, hogy valamilyen komolyat, nehezet osszunk meg magunkról a barátainkkal, mert az valahol a szociális média kimondatlan szabályainak felrúgását jelenti.

(a képhez tartozó történet itt)

Ezek tehát azok a dimenziók, amelyek mentén szerintem meg lehet magyarázni, hogy miért működik annyira jól a HONY-modell. Ezek azonban messze nem adják vissza annak igazi hangulatát; azt az elképesztő sokszínűséget és mély humánumot, amit a projekt képvisel és közvetít, hogy az ember könnyedén meglátja magát és problémáját egy a világ másik felén élő, ellenkező nemű, bőrszínű, vallású, szociális hátterű emberben, pedig ez az, ami igazán egyedülállóvá teszi a Humans of New York blogot és projektet.

A klienseinkkel való munkában mi is hasonlóan elfogadó és emberközpontú légkört teremtünk, ahol aztán lehetőség nyílik a legféltettebb gondolatok megosztására is. Részletesen facebook oldalunkon vagy honlapunkon olvashatnak rólunk.

Az összes kép a Humans of New York facebook oldaláról származik.

Ha bármivel kiegészítenék a listát, írják meg nekünk kommentben vagy e-mailben!

______________________________

Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu

Honlapunk
Facebook oldalunk