"Talán ha nem tetted volna ide a kávésbögrédet, nem lett volna útban, és nem borítom rá a könyvemre."
"Ha nem készülődsz olyan sokáig, nem késünk el."
"Ha nem hívsz fel, és telefonálunk fél órát, nem égetem oda a kaját."
A hibáztatás kultúrája
Csak egyszer érdemes megkísérelni, hogy összeszámoljuk, hányszor fordul meg a fejünkben egy nap, hogy éppen az, ami rossz vagy kellemetlen történt velünk, miért pont más hibája - a szüleinkké, a főnökünkké, a párunké, a családunké, a rossz időjárásé, a társadalomé vagy bármi más, tetszőlegesen behelyettesíthető körülményé és emberé.
Van különbség persze aközött, hogy azonosítjuk valamilyen probléma, történés okozóját; aközött, hogy minden rosszért magunkat hibáztatjuk; aközött, hogy csak a rossz napjainkon engedjük meg magunknak a mások hibáztatását; és aközött, hogy semmiért nem vállaljuk a felelősséget, mindennel kapcsolatban külső okozókat keresünk. És bár ez utóbbi első ránézésre is diszfunkcionalitás, érthető a háttere: csak egy integrált, érett személyiség tud megküzdeni azzal, hogy beismerje, hibázott, és fel tudja dolgozni, megengedhesse magának, hogy ilyenkor felelőtlennek, ügyetlennek érezze magát, vagyis mindolyannak, amilyen lehetőleg nem szeretne mások számára tűnni, és amin egyfolytában munkálkodik, hogy mások ne ilyennek lássák. A szociálpszichológiában a történések okainak keresését attribúciónak hívják, a hibáztatás pedig egy attribúciós hiba.
Egy tipikus attribúciós hiba, amit az emberek gyakran elkövetnek, a morális szerencsében való hit, vagyis, hogy a kimenetel szerint határozzák meg a történések okát. Ha két ember ugyanazzal a szándékkal követ el egy cselekményt, akkor ugyanúgy kéne megítélnünk a kimenetel szerinti felelősségüket - a kutatások azonban azt mutatják, hogy két ugyanazzal a szándékkal elkövetett cselekmény elkövetői közül azt hibáztatjuk jobban, amelyik "rosszul sült el". Vegyünk erre egy példát. Ha két gyerek télen hógolyóval dobálja az autókat, az egyik semmi bajt nem okoz, a másik viszont betöri egy autó üvegét, és sérülést okoz, jobban leszidják, erősebben hibáztatják azt a gyereket, amelyik a balesetet okozta, pedig a szándékuk ugyan az volt.
A hibáztatás technikája rendkívül destruktív, könnyedén tesz tönkre kapcsolatokat és akár cégeket is. De mégis miért csináljuk?
1. Mert a hibáztatás egy egyszerű és jól működő védekezési mechanizmus. És mint olyan, az ember önbecsülését hivatott megvédeni, például a tagadás vagy a projekció eszközével.
2. A hibáztatás az igazságos világba vetett hit egyszerű megnyilvánulása: azt szeretnénk hinni, hogy a dolgok nem maguktól történnek, okuk van, és ezért a történésekért emberek felelőssé tehetők.
3. Úgy általában a viselkedés hátterének, okainak megállapításában nem vagyunk túl jók, még a sajátunkban sem. Nagyobb kognitív erőfeszítést igényel, hibáztatni meg egészen egyszerűen könnyebb.
Abban a pillanatban viszont, amikor az egyik fél elkezd "kognitív fösvény" módjára hibáztatni, nem valódi okokat keresni, a másik fél sem veszi majd a fáradtságot arra, hogy valós okokat keressen, vagy simán el tudja fogadni, hogy egy történésnek nincsenek közvetlen felelősei, okozói. És ha a hangulat egyre inkább a hibáztatásnak kedvez, például egy munkahely elfogadja, sőt, támogatja ezt a fajta okkeresést, ott nagyon hamar elfogadják az emberek, hogy nem a felelősségvállalás, hanem a hibáztatás az okkeresés módja. Hibáztatásból pedig még soha nem született konstruktív ötlet, konklúzió.
A festményeket Can Çetinkaya készítette.
Források:
Lench, H. C., Domsky, D., Smallman, R., & Darbor, K. E. (2015). Beliefs in moral luck: When and why blame hinges on luck. British Journal Of Psychology, 106(2), 272-287. doi:10.1111/bjop.12072
Ben Dattner: Most Work Conflicts Aren’t Due to Personality. https://hbr.org/2014/05/most-work-conflicts-arent-due-to-personality/
______________________________
Asbóth Kinga az Ötvenperc pszichológiai tanácsadással foglalkozó csapatának tagja.
E-mail cím: asboth.kinga@otvenperc.hu
Honlapunk: otvenperc.hu
Facebook oldalunk: facebook.com/otvenperc
